Frances McDormand egész életében az amerikai „fehér szemét” krónikása volt. Nem lehetett elég szép Hollywoodnak, lett hát helyette mély, karcos és dühödt. Portré.

Hello, Frances Louise McDormandnek hívnak, eredeti nevem Cynthia Ann Smith. 1957-ben születtem az illinois-i Gibson Cityben. Úgy határozom meg magam, mint gender-normatív, heteroszexuális, »fehér szemét« amerikai. A szüleim nem voltak »fehér szemét«, a szülőanyám volt az

– mutatkozott be egy alkalommal egy jótékonysági eseményen, melyen a fő lakóhelye, egy, az Egyesült Államok északnyugati vidékén fekvő kisváros rádióállomásának gyűjtöttek. Frances McDormandnek szívügye a kisváros, a rádió, és a gyökerei is: még ha nem is „fehér szemét” (white trash)-közegben nevelkedett, és nem akarta megismerni szülőanyját, mégis, egész karrierje során az amerikai társadalomnak ezt a rétegét képviselte hol naivaként, hol kérges arcú-kezű-szívű asszonyként. A hétvégén ezt a munkát koronázta meg azzal, hogy újabb Oscarját épp egy olyan filmért kapta, mely az amerikai társadalomnak ezt a leszakadt, lenézett, alsó rétegét énekelte meg.

Chris Pizzello / POOL / AFP Peter Spears, Frances McDormand, Chloe Zhao, Mollye Asher és Dan Janvey

Pedig McDormand nem így nevelkedett: az apa munkája miatt örökösen költöző, de egyébként mintaszerű életet élő, zsoltáréneklő lelkészcsalád Biblia-táborba járó gyermeke lett, miután szülőanyja, aki túl fiatal volt a gyerekvállaláshoz, feladta a kislányt. Az éppen a városban szolgálatot teljesítő lelkész, Vernon McDormand és neje, az ápolónő Noreen, akiknek egyébként is volt már két örökbefogadott gyermeke, és számos továbbinak ideiglenesen nevelőszülei voltak, adoptálták az ekkor másfél éves kislányt. A Cynthia helyett új nevet kapott, és Francesként élt tovább sokat dolgozó, de a klasszikus családi hagyományokat komolyan vevő, két lábbal a földön járó, sütő-főző édesanyja mellett, rendszerint valamely kisebb iparvárosban vagy annak közelében, szorgalmas munkásosztálybeli családok nőalakjaival körülvéve. Később, már ünnepelt színésznőként McDormand sokat is beszélt arról, hogy ezektől a kemény, erős, az élet számos területén helytállni kényszerült nőktől tanulta a munkamorálját, és azt a praktikusságra való hajlamot, amit Hollywood csúcsán is megtartott. Ha hagyják neki, a mai napig saját maga készíti el a frizuráját és a sminkjét a forgatásokhoz, és bár imádja a minőségi ruhákat, öltözékei mindig inkább a kényelmet és a praktikumot helyezik előtérbe a hivalkodás helyett – és a családi mintákat sem vetette le: ő maga is örökbefogadó szülő, aki maga főz és úgy szervezte munkáit, hogy ne vegyen el indokolatlanul sok időt a gyerekneveléstől.

A színészethez a színpad, a színpadhoz pedig a könyvek vezették el: kiskamaszként rengeteget olvasott, és elmondása szerint az vonzotta a középiskolai színjátszókörhöz, hogy a színdarabok az irodalmat magányos elfoglaltságból valahogy közösségi tevékenységgé tették. Első szerepe Lady Macbeth volt, majd végig játszotta a középiskolát főszerepek helyett hangos, látványos mellékszerepekben, ami szépen előre vetítette, ami később a filmszerepeknél is jellemző volt karrierjére. Főiskolára egy olyan intézménybe járt, a nyugat-virginiai Bethany College-ba, ahová az apja egyházi közösségén keresztül ösztöndíjat kaphatott, és évfolyama egyetlen színházi főszakosaként szerzett alapfokos diplomát. Azért járt elit egyetemre is: a Yale-en végzett mesterszakot 1982-ben, amikor már fel-feltűnt színpadi szerepekben, két évvel később pedig első filmszerepét is megkapta a Coen fivérek Véresen egyszerű című filmjében. A szerep, mint azt ezen a ponton alighanem már az olvasó is sejti, több szempontból nagy kezdet, új korszak volt: nemcsak filmszínésznői karrierje kezdődött el a filmmel, hanem az a párkapcsolat is, ami Frances McDormandet Joel Coenhez köti azóta is.

Óriási felismerés volt, hogy lehet olyan szeretőm, akivel együtt is tudunk dolgozni. Azt mondtam, wow, komolyan, atyaég… hát lehetséges az, hogy szerelmes legyek és éljek is, hogy ne kelljen mindent feladnom, ne kelljen bocsánatot kérnem semmiért, ne kelljen eltitkolnom semmit

– nyilatkozta McDormand egy interjúban a Coennel való kapcsolatáról, mely szakmailag és emberileg azóta is épp ilyen stabil és szabad. Szinte azonnal összeköltöztek, de csak tíz év után házasodtak össze, és elmondásuk szerint sokáig nem volt külön jegygyűrűjük sem: Frances a Coen első házasságából származó gyűrűt hordta, mondván, ne vesszen kárba. 1995-ben örökbe fogadtak egy paraguayi csecsemőt, Pedro fiuk azóta edzőként dolgozik, és időnként besegít édesapja forgatásain.

Getty Images Véresen egyszerű című film

A Véresen egyszerűben McDormand letette névjegyét: mellékszereplő volt, a férfi főhősök tartozéka, ezzel együtt olyan izgalmas, gazdag karakterré tette az egyébként semmi-különös Abbyt, amire senki nem számított – ez lett aztán az erőssége karakterszínészként, a kétdimenziós karakterek élettel feltöltése. Vásznon és tévéképernyőn ezzel töltötte a következő évtizedeket – és közben sosem távolodott el a színpadtól sem, A vágy villamosában nyújtott alakításáért már karrierje elején Tony-díjra jelölték. Többek között azért is maradt mindig színpadi színész is, mert, bár folyamatosan dolgozhatott, így komoly panaszra nem volt oka, némi tüskét mégis csak jelentett, hogy Hollywoodhoz ő nem volt elég tipikus, elég klasszikus szépség: a nagy főszerepek sokáig elkerülték.

Túl öreg, túl fiatal, túl kövér, túl sovány, túl magas, túl alacsony, túl szőke, túl sötét voltam nekik, de egy ponton szükségük volt valakire, aki eljátssza »a másikat«. Így aztán abban lettem igazán jó, hogy én legyek »a másik«

– mondta erről. Bár mára McDormand maga a #nofilter színésznők szótári illusztrációja, akit látszólag hidegen hagy a hollywoodi szépségeszmény, interjúk alapján azért úgy tűnik, ez a kinézet-alapú „mellőzés” nem maradt nyomtalanul: nem nagyon hagyja magát fotózni nem csupán a rajongóknak, de a legnevesebb filmszakmai fotográfusoknak sem, és miközben a brandje része lett a természetes, optikai tuningot nélkülöző megjelenés, állítólag mai napig nem nézi vissza magát a forgatási felvételeken.

Mindeközben mellékszereplőként a ’80-as és a ’90-es években is rendre learatta a babérokat, már a Lángoló Mississippiért Oscarra jelölték 1988-ban – ekkor, ugye, hivatalosan alig hat éve volt a pályán. Az első megnyert Oscart aztán végül egy újabb családi együttműködés hozta el: a férj és a sógor mega-klasszikusa, a Fargo, amiben ráadásul McDormand végre nem szorult a másodvonalba. Marge a Fargóból a mai napig a legtöbbet emlegetett szerepe – és mérföldkő is, mely azt a döntést jelzi, melynek nyomán McDormand kijelentkezett a hollywoodi színészek promóciós kötelezettségeiből. McDormand nem vesz rész sajtótájékoztatókon és PR-körutakon, és elvétve ad interjút, ha pedig egy rajongó megszólítja az utcán, inkább vált vele pár szót, de nem ad autogramot, és nem pózol szelfikhez.

PolyGram Filmed Entertainment / Collection ChristopheL / AFP Fargo

A Fargo főszerepe után McDormand sokáig elsősorban másodhegedűs volt, különös, sokszor zárkózott, vagy egyenesen sündisznó-szerű karaktereket játszott, nem egyszer erőszakos férfiak árnyékában. Következő Oscar-jelölését – és még egy Golden Globe-, egy BAFTA- és egy sor egyéb jelölést – a Majdnem híresben nyújtott, szintén egy alig pár jelenetnyi alakítással húzta be. Termékeny, szorgalmas, elfoglalt színésznőként töltötte érett felnőttkora éveit, elképesztő mennyiségű szereppel – ráadásul már akkor boldogan szerepelt tévés szerepekben, amikor a sorozatforradalomnak még híre sem igazán volt, és a rátarti hollywoodi filmszínészeknek még derogált a kisképernyő.

A kisképernyő lett aztán az első olyan szerepe, ahol McDormand nem csak színésznőként mászott nyakig egy projektbe: megszerezte Elizabeth Strout Olive Kitteridge című regényének jogait még az előtt, hogy az Pulitzer-díjat nyert volna, és producerként kezdett dolgozni a regény feldolgozásán barátjával, a forgatókönyvíró Jane Andersonnal. Nem meglepő választás: Olive Kitteridge is afféle „fehér szemét”, ha nem is feltétlenül a szó szerinti értelemben: nehéz természetű, éles, kemény, folyton dühös, a középkor és az időskor semmiért elnézést nem kérő határmezsgyéjén egyensúlyozó nő, aki eredendően megveti az udvariaskodást és a politikai korrektséget. McDormand annak idején arról beszélt: azért is kezdte érdekelni a produceri munka, mert színészként az egyetlen hatalom, ami a kezében volt az, hogy nemet mondhatott dolgokra, producerként viszont ennél jóval több döntési joga volt.

Az kezdett érdekelni, hogy megmutassam az embereknek, hányféleképpen tudják a nők kifejezni az érzéseiket

– mondta a szerepről. Ezzel együtt így is kellett alkudoznia alkotótársával, Andersonnal, többek között azért, mert nem hitte el, hogy képes lesz elbírni egy ennyire karakterközpontú történet főszerepével, és egyre csak azon volt, hogy a karaktert kicsit szélre, a háttérbe húzza – miközben, ugye, ő volt a címszereplő.

Az Olive Kitteridge nyolc Emmy-díjat nyert, emellett pedig egy új korszakot jelzett. Frances McDormand feledhetetlen mellékszerepekben brillírozás után – pontosabban inkább mellett, ugyanis ezekből az évekből is származik néhány ilyen alakítása –, ahelyett, hogy a középkorba érve elkezdett volna egyre kevesebb, egyre méltatlanabb szerepeket elvállalni, ő lett az, aki a középpontba, a reflektorfénybe állította a társadalom szélén egyensúlyozó, elfeledett nőalakokat. Ilyen volt Olive Kitteridge, és ilyen volt az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb filmje, a Három óriásplakát Ebbing határában, és benne a főszereplő Mildred alakja. Mildred – újabb „fehér szemét”-karakter – megerőszakolt és meggyilkolt lánya gyilkosait keresi, pontosabban inkább azokat a felelősöket, akik nem hajlandóak utánajárni az ügynek, és ezért képes akár felégetni, beszántani, sóval behinteni az egész világot. McDormand természetesen mindent megnyert az alakítással, annak ellenére – vagy épp azért –, mert egy pillanatig sem akarta szimpatikussá tenni Mildredet, nem akarta mártírrá vagy inspirációs példázat főhősévé tenni, nem viselkedett nőiesen vagy anyásan: az igazságát akarta megmutatni, és ugyanezt folytatta az idei kedvenc, hozzánk is hamarosan érkező A nomádok földjével is. Ez pedig afféle finom üzenet is, amit Frances McDormand, a maga filozofikus, szikár és eltökélt feminizmusával, amikor csak teheti, képvisel, jelesül, hogy a nők nem szűnnek meg létezni az után sem, hogy túlesnek a menopauzán, továbbá hogy a női létezés nem fér bele semmilyen művi definícióba.

A háttérből homályosított el mindenki mást, majd királynővé tette a kemény nőket
Source:
Source 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here