Anthony Hopkins Oscar-díja emlékeztette rá a világot, hogy egy színészkirály él köztünk, aki a brit színjátszás aranykorában tanulta a mesterséget. Hogyan vett új lendületet a színész karrierje, és miért hűl meg az ereinkben a vér attól, ahogy köntösben, házipapucsban csoszog új filmjében? Portré.

A rekordok Oscar-gálája volt az idei. Először nyert rendezői Oscart ázsiai-amerikai művész, ráadásul Chloé Zhao mindössze a második nő, aki megkapta ezt a díjat. Koreai színész korábban soha nem győzött, Yuh-Jung Youn mostani elismeréséig. Frances McDormand a harmadik és negyedik Oscarját is begyűjtötte (A nomádok földje főszereplőjeként, illetve producereként), ennyiszer a színésznők közül csak Katherine Hepburn nyert. Glenn Close viszont azzal állított be rekordot, hogy nem díjazták – nyolcadik alkalommal sem.

Mindezek fényében kevesebb figyelmet kap, hogy Anthony Hopkinsnak 83 évesen ítélték oda második Oscar-díját, ezzel a díj történetében ő lett a legidősebb színészi díjazott. Megható videóüzenete alapján a színész maga sem számított az elismerésre, ezért is maradt otthon, Walesben. A gála előtt majdnem mindenki biztosra vette, hogy posztumusz Chadwick Bosemant fogják díjazni, akit a színészkamara és a Golden Globe is kitüntetett. Ami azt illeti, Hopkins talán akkor sem utazik el az Oscar-ceremóniára, ha nagyobb esélyes. 2019-ben is jelölték A két pápában nyújtott alakítása miatt, és akkor sem vett részt a gálán.

Netflix A két pápa

A nagy színész, akit nem izgatnak már a szakmai elismerések, régi szerep, és ma senki nem játssza jobban Anthony Hopkinsnál.

Olyan nagyon azért nem vagyunk meglepve, hogy megint Oscart nyert, mert az elmúlt évtizedekben készpénznek vettük minden egyes hibátlan és nagy formátumú alakítását. Ezzel együtt az utóbbi évek valóságos Hopkins-reneszánszot (Hopkinszánszot?) hoztak. Hogyan alakult ez így, és miért mondhatjuk, hogy ma Anthony Hopkins köti össze a közönséget a filmművészet holt klasszikusaival? És milyen film a Father, amelyért a színészt vasárnap díjazták?

A színészkirály beugrósa

Anthony Hopkins az európai színházi és filmművészet rég letűnt, nagy korszakának egyik utolsó élő hírmondója. Hatvan évvel ezelőtt lépett a pályára, és nem más, mint Laurence Olivier fedezte fel a swansea-i színpadot koptató fiatalembert. Beugrósának szerződtette, ami azt jelenti, hogy Olivier betegsége vagy váratlan, egyéb elfoglaltsága esetén Hopkinsnak kellett átvennie tőle valamelyik aktuális szerepét egy-egy estére. Ne feledjük, Laurence Olivier kora brit kulturális életének egyik legbefolyásosabb figurája volt, színészkirály, társulatigazgató és rendező. Akire ő felfigyelt, annak lehetett némi érzéke a színházhoz. A dicséretekkel híresen szűkmarkűan bánó – pontosabb, ha azt mondjuk: elviselhetetlen – Olivier fogalmazott úgy Hopkinsról, hogy Strindberg Haláltáncának főszerepére „úgy harapott rá, mint macska az egérre”.

Kevés a hely ahhoz, hogy elidőzzünk Hopkins színészi pályájának minden állomásánál. Néhány fontos kulcsmozzanatot emelünk ki mindössze. Miután beilleszkedett a National Theatre társulatába, a filmes kiugrási lehetőség sem késett sokáig. Az oroszlán télen komoly presztízsű filmváltozatában Peter O’Toole és Katherine Hepburn oldalán bizonyította, hogy bármely színésznagyságnak méltó partnere. Majd jöttek az országos ismertséget hozó szerepek a brit televíziózás aranykorában, amikor Charles Dickenst és a Háború és béke Bezuhovját játszotta, eközben a mozisztársághoz is egyre közelebb jutott barátja, Richard Attenborough rendezései, A fiatal Churchill és A híd túl messze van révén (Attenborough nemzedéke legtehetségesebb színészének nevezte).

Photo12.com – Collection Cinema / Photo12 / AFP A híd túl messze van

Hopkins párhuzamosan játszott színházban, mozi- és tévéfilmekben, ami hozzájárult ahhoz, hogy szakmája minden mesterfogását elsajátítsa, viszont rosszat tett az egészségének.

Ekkor hatalmasodott el rajta alkoholizmusa. Végül 1975-ben rájött, vagy leteszi a poharat, vagy rövid időn belül hullazsákban fogják elvinni – erről a felismeréséről egy tavaly szilveszterkor közzétett, megejtően közvetlen videóüzenetben beszélt.

A színész tehát a nyolcvanas évekre már túljutott hullámhegyeken és –völgyeken, a brit színházi életben minden babért learatott, amit lehetett, hazájában népszerű filmsztár volt, és szerencsét próbált Hollywoodban is. Ott rendre szigorú, rezervált, kemény férfiakat kellett játszania, vagyis a közkedvelt angol sztereotípiát. Hopkins nem bánta, és mindig hozzá tudott adni ezekhez a típusfigurákhoz: David Lynch melodrámai Az elefántemberében megríkatta a közönséget, A Bountyban kegyetlenségével borzolta a kedélyeket (ebbéli szerepét egy másik brit színészóriástól, Charles Laughtontól örökölte meg). Ötven fölött járt, mire végérvényesen befutott Hollywoodban, és világsztár lett. Ehhez nem kellett több, mint hogy peckesen álljon egy középkori tömlöcre emlékeztető börtöncellában, mélyet szippantson a dohos levegőből, és közölje Clarice Starlinggal, hogy nem érzi a pinája szagát.

Hannibal köpönyege és a Brit Birodalom árnyéka

A bárányok hallgatnakban persze mondott ő mást is. Hogy milyen klasszikus mondatok fűződnek hozzá, sorra vettük a pszichothriller-klasszikusról szóló évfordulós cikkünkben. Abban hosszan méltattuk Hopkins alakítását Hannibal Lecterként, voltaképpen új figurát teremtett Hollywoodban: egyszerre volt horrorfilmbe illő szörnyeteg és tudós pszichológus, aki maga is nyomozást folytat. Miközben segít Clarice Starlingnak elkapni a sorozatgyilkos Buffalo Billt, ő maga Clarice emlékeit és múltját búvárolja, felállítva a szorongó, traumatizált rendőrnő pszichoanalízisét.

Hopkins e szerepéért nyerte el első Oscar-díját, és a kilencvenes évekre Hollywood egyik legtekintélyesebb sztárjává emelkedett. Felváltva játszotta Hannibal Lecter különböző variációit, a végtelenül kifinomult és intelligens, ugyanakkor kiismerhetetlen és fenyegető arisztokratákat, akik hol az igazságért küzdenek – mint Coppola Drakulájában, Spielberg Amistadjában vagy a Zorro álarcában –, hol pedig megmaradnak gonosznak, mint A bárányok hallgatnak folytatásaiban és a Törésben. Ezeknél izgalmasabbak azok a szerepei, amelyekben a két véglet közötti szürkezónát játssza be. Nagyratörő, esendő figurákat, az élet kalandorait alakítja a Szenvedélyek viharában és a Ha eljön Joe Black mellékszerepeiben, akik rossz döntéseikkel szeretteik életét is megkeserítik. Vagy éppen egy nemzetre hoznak szégyent, mint Richard NixonOliver Stone életrajzi filmjének főszerepéért gyűjtötte be harmadik Oscar-jelölését.

Hopkins tehát nagyszabású hollywoodi presztízsfilmek megbízható közreműködőjeként, illetve a brit kultúrörökséget újraértékelő és népszerűsítő produkciók sztárjaként biztosította be világsztár státuszát. Utóbbiak közé tartozik a Howards End és a Napok romjai, két finom ízlésű, enyhén avíttas, klasszikus művészfilm, amelyek tovább építették Hopkins, a tartózkodó, szemérmes brit gentleman imázsát. Ennyiből karrierje végéig dolgozhatott volna, és a kétezres években úgy tűnt, nincs is más terve.

Sumitomo Corporation / Imagica / Collection ChristopheL / AFP Howards End

Ha Michael Caine a nyolcvanas éveket töltötte pénzkereséssel – onnan származik a híres anekdota, hogy a Cápa 4-ből semmire nem emlékszik, de abból építette a házát –, akkor Hopkins a kétezres években szedte össze a nyugdíjra valót.

Rossz társaság, Törés, Vörös sárkány, később a Thor epizódjai: címek, amelyek aligha bukkannak majd fel a Hopkinsról írott, remélhetőleg még sokáig nem esedékes nekrológokban.

Más tekintetben ez az időszak a kísérletezés terepe volt. Egy 1996-os Ványa bácsi adaptáció után megrendezte második filmjét, a külső valóságot és belső, mentális képeket összemosó Tudathasadást, amellyel mérsékelt kritikai sikert aratott, a közönség viszont egyáltalán nem volt kíváncsi rá. Ugyanakkor a film dramaturgiai szerkezete és ambíciója miatt a Fathert előlegezi. Így érthetőbb, Hopkinsnak miért volt fontos új filmje, mikor annyi korábbi szerepe már egyáltalán nem látszott érdekelni őt.

Harag és halálfélelem házipapucsban

A Fatherben – ha mégis bemutatnák Magyarországon, feltehetően Az apa lenne a címe – Hopkins demenciával küzdő öregurat játszik, akiről a lánya próbál gondoskodni. Anne nincs könnyű helyzetben, mert az apja nem hajlandó elfogadni a betegségét, sorra üldözi el a felfogadott idősgondozókat, pokollá téve a lánya életét. Az ő lakásában lakik, amiről azt hiszi, a sajátja, rosszabb pillanataiban pedig mindennek lehordja Anne-t: magányos, megkeseredett, undok vénlánynak, pénzéhes, örökségvadász keselyűnek nevezi.

Hopkins félelmetes pontossággal mutatja meg a demenciában szenvedő emberek haragját, amit szeretteik ellen fordítanak, holott azért dühösek, mert érzik és tudják, hogy fokozatosan talajt veszítenek. A Father főhőse, Anthony ide-oda csoszog az impozáns polgári lakásban, és közben a saját életében is vendégeskedik.

Hol a közeli, hol a régmúltban találja magát. Egyik pillanatban a lánya volt férje újságot olvas a nappaliban, Anthony pedig meggyőzi magát, hogy ez a valóság, el sem telt tíz év, pedig egy perccel előbb még úgy hitte. Florian Zeller filmjének hatása többrétű: féltjük és sajnáljuk Anthonyt, ugyanakkor thrillerbe illő izgalmakat kelt, hogy milyen időpillanatban és tudatállapotban találjuk őt a következő jelenetben, és hogyan okoz elkeserítő helyzeteket a szétcsúszó, kifakuló tudat működése. Hopkins, ahogy mondani szokás, uralja a vásznat, és könnyedén éri el, hogy visszafojtott lélegzettel figyeljük egy házipapucsban, köntösben lézengő idős férfi minden rezdülését.

Bevezetésként azt írtuk, Hopkins karrierje reneszánszát éli. Ez azonban nem teljesen pontos, mert a színész pályája soha nem hanyatlott le. Csendes korszakában is ott volt A leggyorsabb Indian vagy a Hitchcock, formátumos Hopkins-alakításokkal. Most azonban mintha a szakma és a közönség egyszerre fedezte volna fel őt újra. Együtt csodálkoztunk rá, hogy tartalmas Twitter-videókban és Oscar-díjas filmekben figyelhetünk egy színészt, aki 2021-ben is a múlt századi brit színjátszás aranykorának szakmai minőségét képviseli.

Apropó, közösségi média: Hopkins az elmúlt években milliónyi hűséges követőt toborzott azzal, hogy vicces grimaszokat vágott vagy az alkoholizmusáról vallott. Mintha öregkorára közelebb engedte volna magához a közönséget, mint eddig bármikor. A következő évekre máris tele a naptára. Még mindig nem késő tanulni tőle.

Az Oscar eszünkbe véste, hogy még mindig Anthony Hopkins a legnagyobb
Source:
Source 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here