A modern magyar költészet bohémja, Berda József, 1945-ben több lapban is megjelentette a kétségbeesett, s szürreális sorokat.

A két világháború közti időszak számtalan rendkívüli művészt termelt ki, köztük látnok festőket, haláluk után híressé vált szobrászokat, illetve termékeny írókat és költőket. Sokuk egész életükben nélkülözött – így volt ezzel Berda József (1902-1966) is, aki annak ellenére, hogy 1944-ben Baumgarten-, halála előtt egy évvel, 1965-ben pedig József Attila-díjjal tüntették ki, mégsem látott túl sokszor gazdagon terített asztalokat.

A négy elemit végzett lakatosinasként indult férfi kifutóként, hordárként, illetve könyvügynökként is dolgozott, hogy túléljen – annak ellenére, hogy első kötete, a huszonegy évesen jegyzett Könnyek útja és egyéb írások (1923) előszavát a Tanácsköztársaság bukása óta karrierje mélypontján lévő, rövidesen azonban újra a csúcs felé tartó Krúdy Gyula (1878-1933) írta.

A húszas és harmincas éveiben a Nyugat, illetve az Est-lapok munkatársaként dolgozó, szegénysége ellenére főleg az élet örömeiről – így ételtől és italtól roskadozó asztalokról – érzékletes szabadverseket író, egy betiltott kötetet is jegyző (az 1936-os Férfihangra egyik költeményében Gömbös Gyulát gúnyolta) szerző a kor művészeti életének fontos alakja, sőt, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, illetve József Attila barátja volt, neve pedig a második világháború után sem tűnt el a magyar művészet térképéről.

A Magyar Hírlap (1983. márc. 12.) által  „a magyar költészet korgó gyomrú hedonistájaként” emlegetett, Budapest ostroma után egy ideig halottnak hitt – gyászjelentését akkor több napilap is közzétette! – Berdának a Rákosi– és Kádár-korban ugyanis újabb művei jelentek meg, így 1966-ban bekövetkezett halálakor már huszonhárom kötet fűződött a nevéhez.

Anyagi helyzete élete utolsó két, a szocializmusban töltött évtizedében sem javult – főleg, hogy az ösztöndíját az ötvenes évek elején rövid időre megvonták, hiszen nem akart a rendszer elvárásainak megfelelő verseket írni –, így sokszor barátai segítségére szorult. Legnehezebb időszakát a főváros ostromát követő első hónapok jelentették, amikor egy rommá vált városban, lehetetlen körülmények közt kellett túlélnie.

Az 1945 tavaszán válogatott versei utolsó példányait egy kiló füstölt szalonnára cserélő Berda a hideg beköszöntével úgy döntött tehát, hogy hirdetést ad fel a lapokban, a következő szöveggel:

Mivel Magyarországon a legnevesebb költő vershonoráriuma 1 liter bor áránál is kevesebb: kéziratgyűjtőknek 1 liter borért egyik szabadon választott versem kéziratát adom. (Irodalombarát vendéglősök, kocsmárosok is jelentkezhetnek.) Cím: Berda József. Ujpest, Szent Gellért u. 31.

A néhány sort először a Színház tette közzé – az 1945. november 21-i számban, az öt évvel korábban Svédországba emigrált Fischer Annie (1914-1995) és férje, Tóth Aladár (1898-1968) hazatéréséről szóló rövidhír mellett kapott helyet:

Színház, 1945. nov. 21. / Arcanum Digitális Tudománytár

Berda néhány nappal később a Magyar Nemzetnél is próbálkozott, a kiadóhivatal azonban túl furcsának találta a hirdetést, így felküldték a férfit a szerkesztőségbe, ahol a találkozásból, illetve beszélgetésből egy egész cikket faragó Kósa János fogadta.

A november 25-én megjelent írás szerint „az élet örömeinek és a gasztronómia gyönyöreinek lelkes szavú és színes rímű költője” a hirdetéssel arra akart rámutatni, hogy a költőknél nehezebb sors Magyarországon senkinek sem jutott, hiszen az írói ösztöndíj, a havonta megjelenő egy vers (kivételes esetekben kettő) együtt ugyanis legfeljebb arra elég, hogy az ember tintát, papírt, cipőfűzőt, két villamosjegyet, negyed kiló sült tököt, és egy felespohárnyi pálinkát vegyen.

Irigyli tehát az autószerelőket, illetve a lakatgyárosokat, hiszen előbbi olajat, utóbbi benzint kap – tette hozzá, hiszen neki és pályatársainak azonban senki sem biztosítja a legfontosabb eszközöket:

Nekünk, költőknek legfőbb hajtóerőnk a bor. De ki gondoskodik a mi borunkról? A kenyérről ne is beszéljek! Már egészen megszoktam, hogy korgó gyomorral firkáljam a rímeimet. Azt mondják, így is jó verseket írok. De el sem tudom képzelni, milyen szépek lennének verseim, ha történetesen teli gyomorral írhatnék!

A bor és étel megléte nem oldaná meg azonban a legnagyobb problémát – zárta a gondolatmenetet Berda, aki arról beszélt, hogy a versre nem igazán pazarolnak már nyomdafestéket, így vissza kell térni a kéziratban terjesztett irodalom korához, ő pedig ennek úttörőjévé szeretne válni.

A rövid cikkből persze a gasztronómiai vonal sem maradhatott ki – a költő ugyanis kijelentette, hogy a következő munkája egy felnőtteknek szóló meséskönyv lehet.

Egyik mesém hőse a szép tinórú gombba lesz, amit magam szedtem a kispesti erdőben és ami olthatatlan szerelmet érez a szép piros és bő zsírban kipirított hagymácska iránt, de a gonoszok megakadályozzák, hogy a két hő szerelmes egyesülhessen. Azután a vese-velőről is írni akarok, amit fiatal hagymával és fehér cipóval kell enni délidőben. A szerény, kis pörköltről sem akarok megfeledkezni, amit erős paprikával…


– Elég, elég! – szakítom félbe. – Hiszen ez szakácskönyv lesz!


– Hát van annál szebb meséskönyv a mai világban?

Magyar Nemzet, 1945. nov. 25. / Arcanum Digitális Tudománytár

Az első látásra talán viccesnek tűnő néhány soros hirdetést a költő nyilvánvalóan teljesen komolyan gondolta, így kérdés, hogy hány kézirata, vagy épp dedikált fotója lapul a magyar lakások hosszú ideje ki sem nyitott fiókjaiban, illetve függ a dolgozószobák falán.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Egy verset egy liter borért! – Hirdetéssel mutatott rá a költők nélkülözésére
Source:
Source 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here