Nem kérte elég szépen a pénzt. Különben is mire kell az a sok benzin? Nemcsak a fizikai erőszak jelez bántalmazó kapcsolatot, hanem az olyan finom manipuláció is, melynek révén az ember lassan azt sem tudja, mi valóság, mi képzelet és mi az a légszomj, amivel reggelente ébred a kívülről olyan tökéletesnek látszó házasságában. Dobray Sarolta a lelki bántalmazás szövevényes útjairól írt regényt Üvegfal címmel, mely legalább annyira fontos, mint amennyire átküldi az olvasó szívét egy húsdarálón. A szerzővel beszélgettünk.

Könyve, az Üvegfal egy házasság közel tíz évét meséli el feleség és férj, Léna és Péter szemszögéből. A férfi az érzelmi abúzus mestere, így feltárul előttünk a játszmák és rejtett bántalmazási formák egész sora, élen a gaslightinggal, amikor a bántalmazó finom manipulációval eléri, hogy a másik kétségbe vonja saját észleléseit, emlékeit, sőt a valóságérzékelését is. Mi mozgatta a fantáziáját ebben a témában?

Sokféle hatás ért az ismerőseim körében, a családban, és ez oda vezetett, hogy mindig is érdekelt a bántalmazás témaköre, és sokat írtam is erről a Nők Lapjában. Ennek kapcsán nagyon sok olyan embert megismertem, akik érintettek ebben a témában így vagy úgy, de a közvetlen környezetemben is végigkövettem hasonló eseményeket olyan közelről, hogy szinte a bőrömön éreztem a dolgot. Nagyon izgatnak ezek a dinamikák, és hogy miért marad az ember benne egy ilyen kapcsolatban. Gyakran érkezik ez a kérdés az utóbbi időben a társadalom felől is, és ha valaki ilyen típusú kapcsolatban él, akkor a közvetlen környezetéből is. Miért marad, minek ment egyáltalán bele, miért nem vette észre előbb, satöbbi. Hiszen akik közel, de az adott kapcsolaton kívül vannak, látnak egy sor eseményt, sőt akár teljesen nyilvánvalónak tűnhet számukra sok minden, és ha nem elég érzékenyek, gyakran még le is hülyézik az embert, amivel csak még jobban megnehezítik a dolgát. Ismerjük ezeket a bátor kijelentéseket, hogy ők mit csináltak volna már az első rossz mondatnál… Vagy éppen nem hisznek neki, mert a bántalmazó a jellemzően kifele mutatott kedvességével, megnyerő modorával, látszólagos csodálatosságával gyakran tökéletesen meg tudja téveszteni a környezetét, akár még a másik barátait is.

Épp ezért az ilyen bántalmazottak aztán egy idő után gyakran jobbnak látják, ha inkább nem mondanak senkinek semmit, sőt inkább megpróbálják maguknak sem elhinni, amit látnak, amit éreznek.

Mert ez egy annyira észveszejtően bonyolult rendszer, hogy valóban szinte lehetetlen tisztán átlátni annak is, aki benne van, de annak is, aki kívülről figyeli. Persze ennek a fajta kapcsolatnak is – nyilván – két résztvevője van. Szokták kérdezni tőlem, hogy bárkivel megtörténhet-e, hogy egy ilyen kapcsolatba belezuhan.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Azaz van-e olyan, hogy áldozat típus?

Pontosan. De én azt gondolom, hogy szinte bárkivel megtörténhet, hiszen ezek az emberek – nem nagyon szeretem azt a szót használni, hogy bántalmazó, mert már annyira el van kopva, de közben nagyon sokat segít is abban, hogy tudjunk beszélni a témáról, nem olyan régen még szavaink sem voltak erre – közöttünk járnak. Egyrészt tehát azért akartam erről írni, mert nagyon bonyolult, izgalmas, szövevényes ügy. Aztán pedig, ahogy elkezdtem ezzel foglalkozni, és a téma lassacskán begyűrűzött a beszélgetéseimbe, döbbenetes volt, hogy hányan csodálkoztak rá, és hogyan ömlött egyszer csak ki egyesekből, hogy gyakorlatilag ugyanebben vannak, szóról szóra. Akár úgy, hogy már felismerték, csak még nem tudnak belőle kijönni, akár úgy, hogy még épp csak kezdik kapisgálni, hogy mi történik velük. Eddig, mármint a felismerésig egyébként egyáltalán nem könnyű eljutni. Nagyon izgatott az is, hogy ezekben a kapcsolatokban egyáltalán valódi szeretetről van-e szó, és nagyon érdekelt, hogy ezt a jelenséget hogyan lehet megmutatni úgy, hogy mindkét oldalról lássuk ugyanazokat a helyzeteket. Mert bár egyre több szó esik a bántalmazó kapcsolatokról, de leginkább a bántalmazott szempontjából – a bántalmazót pedig csak az ő szemszögéből látjuk.

Nem jellemző, hogy a bántalmazók nyilvánosság előtt gyakoroljanak önkritikát.

Nem bizony. Így aztán nagyon izgalmasnak tartottam, hogy megpróbáljak belenézni a másik fél fejébe is, hogy ott mi történik. Az ember ilyenkor nagyon sokat beszélget, nagyon sokat figyel, nem is feltétlenül csak kutatás-anyaggyűjtés jelleggel, hanem egyszerű emberi kíváncsiságból is. Természetesen nagyon sokat olvastam, és beszélgettem pszichológusokkal, pszichiáterekkel, de leginkább abból tudok ilyenkor táplálkozni, ami saját tapasztalat, tehát én hallom, látom, érzem. Ezekben a kapcsolatokban a bántalmazott egyre inkább megpróbál már csak önvédelemből is a másik fejével gondolkodni, és a bántalmazói oldal megértéséhez, megírásához ezekből az elbeszélésekből sokat tudtam meríteni.

Azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy ha kell, ha nem, szeretünk manapság ezzel a fogalommal dobálózni, hogy nárcisztikus. Pedig nem lenne szabad, már csak azért sem, mert ez is egy spektrum, aminek vannak egészséges szegmensei is, a skála másik végén meg ott van a patológiás nárcisztikus ember.

Persze ez sem létezik vegytiszta formában. Ha alapos diagnózist akarnánk felállítani, minden egyszerűen csak nárcisztikusnak nevezett bántalmazónál sajátságos elegyét találnánk a különböző patológiáknak és személyiségzavaroknak. De most sem szeretnék diagnózisokat felállítani, ahogy a regényben sem szerettem volna, egyrészt mert nem vagyok pszichológus, sem pszichiáter, másrészt a regénynek sem ez a dolga. Valószínűleg a megoldókulcs sem ebben van amúgy. Döbbenetes különben, ahogy a témával foglalkozó Facebook-csoportokban  röpködnek a szakszavak.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ezekben a csoportokban, gondolom, sorstársi közösség is van az érintettek között.

Nagyon is. És fantasztikus, vagy inkább hátborzongató, hogy mennyire hasonlóak ezek a dinamikák. Szinte szóról szóra ugyanazok a mondatok hangoznak el ezekben a kapcsolatokban, ugyanazok a sémák, ugyanazok a körök, és mégis ugyanannyira nehéz kezelni őket, és kijönni belőlük, nemre, korra, iskolázottságra való tekintet nélkül. Jellemző például, hogy hiába kezdi el a bántalmazott fél felvetni, hogy mi az, ami neki rossz vagy fáj, biztos, hogy az ő fejére fog visszahullani a dolog, biztos, hogy a másik fog tudni úgy csavarni rajta, hogy a bántalmazott kezdjen el kételkedni saját magában, hogy lehet, hogy tényleg a másiknak van igaza, és én nem csináltam elég jól, én nem kértem elég kedvesen. Volt például a könyvbemutatón egy lány, aki elsírta magát, amikor Pokorny Lia, aki felolvasott a könyvből, ahhoz a részhez ért, amikor Léna kocsijából kifogy a benzin a körút közepén. Péter ugyanis mindig pár ezer forintonként adagolja neki a pénzt, de Léna hiába jelezte addigra ezerszer, hogy elfogyott, és nem fog tudni tankolni, akkor is Léna lett a szerencsétlen hülye, akinek a kifogy a benzinje az út közepén, és aki nem „jól” kért. Szóval az a lány a könyvbemutatón azt mondta, szóról szóra ez történt mindig vele is. És hogy akkor is elsírta magát, amikor óriási küzdelmek árán ki tudott szabadulni abból a kapcsolatból, és évek óta először végre szabadon eldönthette, hogy tele kéri a tankot, nem csak háromezerért. Nagyon sok ilyet lehetne még felsorolni, és pont azt akartam megmutatni, hogy önmagukban, ha külön-külön nézzük őket, akkor ezek nagyon apró dolgok, és azért is veszélyesek, mert simán lehet azt mondani rájuk, hogy jó „hát, másokat meg ütnek”.

Ahogy a mentális betegséget nem tekintjük betegségnek, úgy a lelki bántalmazást sem tekintjük olyan súlyos dolognak.

Miközben tényleg odáig megy a dolog, hogy az embernek nap mint nap saját maga előtt is igazolnia kell azt, hogy miért van még mindig benne ebben a kapcsolatban – hiszen azt mégsem mondhatja magának, hogy sikerült egy pszichopatához férjhez mennem, aki bánt engem, és bántja a gyerekeimet, és én még mindig itt vagyok. Ezt a folyamatot akartam megmutatni, ezeket a nagyon-nagyon apró lépcsőfokokat, hogy a csodálatosságból hogyan változnak meg a dolgok.

Merthogy ezek a kapcsolatok mindig csodálatosan indulnak, azonnal életem szerelmének tűnik a másik, olyasvalakinek, akire egész életemben vártam. Nagyon jól tudnak tükrözni ezek az emberek, azonnal megérzik, hogy mi az, amire a másik félnek annyira szüksége van, hogy amellett minden más eltörpül.

De megint úgy beszélünk, mintha ez valami iszonyú hideg, számító manőver lenne egy szeretni nem tudó valakitől, miközben azt is szerettem volna megmutatni, hogy Péter is iszonyúan szenved. Hogy ő nem feltétlenül élvezi, ahogy szadizza a másikat, hanem legalább ugyanannyira kínlódik, mint Léna, csak másképpen.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ha már Péterről, a bántalmazó férjről beszélünk: neki is látjuk az eredettörténetét, milyen iszonyatos szeretetlenségből, fájdalmakból táplálkozik az, hogy ő olyan személyiség lett, amilyen. És adja tovább ugyanazt a traumát feleségnek, gyereknek, akik aztán majd valami hasonlóan működésképtelen személyiséget építenek össze ezekből a bántásokból, és így tovább. Kérdés, hogy a bántalmazás meg a szeretetlenség ilyen spiráljából van-e egyáltalán kiút?

Az biztos, hogy nincsenek egyszerű válaszok. Az az első lépés, hogy az ember ráismerjen, és nevet tudjon adni annak, amiben van. Akkor is, hogyha ez néha kicsit általánosítónak hathat. És soha nem a semmiből születik sem az, aki többnyire bánt, sem az, aki többnyire hagyja, hogy bántsák, hanem az valahogy létrejön, valamiért, valamiből. Ezért nagyon fontos lenne, hogy az ember mindig tudjon magával foglalkozni, a saját sérüléseivel és azoknak a begyógyítgatásával, és ne mástól várja, hogy begyógyítsa azokat. Mert amíg ezt várja, addig mindig ki lesz téve annak, hogy ő a sérülésein keresztül kapcsolódjon. Ezt úgy hívják, hogy traumakötés: az egyik ember traumája kapcsolódik össze patologikusan a másik embert traumájával. Azaz ez nem egy tiszta szerelmi viszony, amiben én azért szeretlek, mert olyan vagy, amilyen, te meg azért szeretsz engem, mert én olyan vagyok, amilyen, hanem azért, mert nekem van egy bizonyos fajta sérülésem, amibe pont bele tud kapaszkodni a másiknak a sérülése, és aztán annyira összeakad a kettő, hogy ha szét akarod tépni, akkor belőled is kiszakad egy darab. Ezért is ennyire fájdalmas és ennyire nehéz.

Az önismeret és a traumák feldolgozásának fontosságáról beszél, amivel nem is vitatkozom – de a könyvben a pszichológus nem tudott segíteni.

Az önismeret és a traumák feldolgozása az egy hosszú folyamat, amiben pszichológus vagy pszichiáter gyakran rengeteget tud segíteni – de nem tud instant választ, megoldást adni egy helyzetre, ez történik Lénával is, ami persze hirtelen lehet kétségbeejtő érzés.  Mert az is egy fontos aspektus, hogy készen áll-e az ember arra, hogy lépni tudjon. Amíg erősen oda van kötve érzelmileg ezekkel az említett patológiás trauma-kapaszkodókkal, addig mondhat bármilyen szakember bármit, ő akkor még nem akart, nem tudott kilépni. Illetve fontos azt is kiemelni, hogy az ilyen kapcsolatokban a bántalmazónak nagyon fontos célja az, és sokat is tesz érte, hogy függésben tartsa a másikat saját magától meg a kapcsolattól. Ebbe beletartozik az is, hogy anyagilag úgy intézi a dolgokat, hogy azért az ne legyen olyan könnyű, hogy a nő egyszer csak gondol egyet, kilép ebből a viszonyból, és elmegy. Nagyon sokszor, ugye, nincs is hova mennie, pláne gyerekekkel, így végiggondolja a lehetőségeit, és marad. És hogyha el is tud menni, akkor egy ilyen nárcisztikus bántalmazó – ilyen esetekről tudunk – olyan szinten ki tudja csinálni pszichésen az anyát, hogy aztán a bíróság neki, azaz a bántalmazó félnek ítéli a gyerekeket. Ez nem egyszer, nem kétszer megtörtént, és ezekben az esetekben gyakran hasonló személyiségzavaros emberről van szó, aki célzottan tesz azért, hogy megbosszulja, hogy a másik elhagyta. Mert ekkor már bekapcsol a bosszú, ugye. Akkor szoktak a gyilkosságok is történni, amikor a bántalmazott azt mondja, hogy elmegy. Azt azért fontos megjegyezni, hogy az életben természetesen nő is lehet bántalmazó, pláne a nem fizikai bántalmazások esetében ez is gyakori.

Nyilván abból, hogy ez a könyv megszületett, lehet sejteni, hogy önnek mi a válasza erre a kérdésre, de azért mégis: tud segíteni az olyan fajta ismeretterjesztés, amit ez a könyv is csinál? Hiszen tudjuk, hogy Magyarországon jellemzően hatósághoz nem fordulhat, akit ilyen fajta családon belüli bántalmazás ér, mert nem foglalkoznak vele sokszor még akkor sem, ha vér folyik, civilszervezethez nem fordulhat, mert lassan nem marad egy sem, a saját lelkiereje vagy megvan, vagy nincs a lépéshez – min változtat így az, ha ezek a fogalmak kikerülnek a világba?

Segít. Kapok én is ilyen visszajelzéseket, hogy nagyon sokat segít, pedig messze nem én vagyok az első, aki erről a témáról ír. Azért, amit már mondtam: hogy az első lépés, ami nagyon sokszor túl sokáig nem történik meg, az épp a felismerés. Hogy neve legyen annak, amiben van. Enélkül az ember akár évtizedekig is képes egy ilyen helyzetben sínylődni, míg végül egy szobanövény nem lesz belőle, a gyerekeinek nem tud jó szülője lenni, sőt önmagának sem tud jó önmaga lenni.

Az első lépés annak felismerése, hogy az nem jó, ami velem történik, ahogy bánnak velem, és nemcsak nem jó, hanem elviselhetetlen.

Ebben a lépésben tudnak segíteni az ilyen könyvek – miközben azért ez egy regény, nem pedig kifejezetten terápiás önsegítő írás.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Mintha kezdene kialakulni egy afféle női közéleti közösség: nők, akik „nőügyekben” írnak, beszélnek, civilszervezetet csinálnak, felemelik a hangjukat – miközben a hivatalos közélet ezzel, ugye, teljesen szembe megy. Hogy látja ezt a helyzetet, előre haladunk, egyhelyben toporgunk, vagy visszafelé megyünk?

Hogy szó van ezekről a dolgokról, az mindenképpen nagyon sokat számít. Dolgokat nevesíteni még akkor is hasznos, ha ez egy kétélű fegyver, mert át lehet esni a ló túloldalára, amivel az a gond, hogy az egésznek a hatását tompítja. Mert ha mindenkire azt mondjuk, hogy nárcisztikus, meg mindenki bántalmazó, akkor ez a nagyon fontos üzenet elkezdi az élét elveszíteni, mert túlhasználjuk. Miközben húsba vágóan fontos nevén nevezni a dolgokat, amikor ennek valóban létjogosultsága van. De lehet, hogy nem ártana lassan árnyaltabbá tenni a fogalmainkat. Azért is szerettem volna megmutatni azt, hogy valaki, aki bánt, az nem véletlenül lett ilyen, hanem azért, mert őt is nagyon sokat bántották, és akár együtt is lehet érezni vele – ami, persze, nem jelenti azt, hogy felmenthetjük a tettei súlya alól, sőt nagy hiba lenne ezt tennünk. Ez is az az árnyaltság, amiről beszélek: nincsenek egyértelmű válaszok, és minél árnyaltabban fogalmazunk, gondolkodunk, és részleteiben megvizsgáljuk az adott problémát, annál többet fogunk tudni róla, ahogy egyébként önmagunkról is. De ez egy folyamat. És nagyon jó, hogy elindult, és végre látszik, és hallatszik. Mivel nagyon sokáig nem volt ezekről a dolgokról szó, jelen fázisban az ügy érthetően azt kívánja, hogy úgy legyen szó róla, hogy mindenki hallja. Ha ehhez túl kell kiabálni a zajt, akkor úgy.

Dobray Sarolta Üvegfal című regénye a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Elsírta magát a lány, amikor évek után először nem csak háromezerért tankolhatott a kocsijába, ahogy a pasija megengedte
Source:
Source 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here