Biztos, hogy írtam valahol korábban: úgy vagyok a Woody Allen-filmekkel, hogy már akkortól meg vagyok véve, amikor meglátom a főcím betűtípusait, évtizedek óta ugyanolyanok. Mondjuk a filmek sem sokat változtak, különösen azóta, hogy az idős mester – a napokban töltötte be a 86-ot – először kelt át az óceánon, és többnyire itt a közelben dolgozik. Az átkelés egyik oka, hogy Hollywooddal soha nem volt kibékülve, legendás eset, miszerint el sem ment az Annie Hall-os Oscar-díj-átadóra 1978-ban – 5 jelölésből 4 szobrot kapott meg a mű, köztük a legjobb rendezésért és a legjobb eredeti forgatókönyvért járót –, ehelyett klarinétozott egy dzsesszklubban.

Amerika és Woody Allen viszonya nemrég tovább erodálódott – esztétikán túli fejlemények miatt, amelyekkel ebben a szövegben nem fogok részletesen foglalkozni –, azután pláne, hogy előző filmjét, az Egy esős nap New Yorkbant sokáig be sem mutatták odaát. Mindez érthető módon kissé meg is törte a munkakedvét, inkább visszatért Európába újfent, és megcsinálta a Rifkin fesztiválját. Tavaly. Ez a tett sem vetett nagyon észrevehető hullámokat, nem véletlen, hogy hozzánk is csak most jutott el a film, holott még a 2020-as San Sebastian-i fesztiválon mutatták be.




A hírverés hiánya két okkal magyarázható. Az egyik, hogy a filmes közeg – a kritikusokat is beleértve – nem annyira tud mit kezdeni a felmelegített „üggyel”, ergo úgy érezheti, jobb csöndben maradni: a cirkuláló információk alapján mindenestül felmenteni necces őt napjainban, elítélni könnyebb, ám az sem magától értetődő. Mindegy, hadd mocorogjon magának, előbb-utóbb úgyis abbahagyja.

Lépj be a Körbe, és olvass tovább!

Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!


Már tagja vagy a körnek?

Lépj be!

Kihalófélben lévő mozibolondoknak csinált filmet a kihalófélben lévő Woody Allen
Source:
Source 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here