A Bergendy Péter által rendezett Post Mortemhez már 2020 őszén kijött az első, nagyon látványos trailer, az internet el is kezdte verni a habot, hogy lesz végre tisztességes magyar horrorfilm. Bár nem vagyok különösebb rajongója a műfajnak, az előzetes tényleg annyira ígéretes volt, hogy érdekelni kezdett. Egyrészt nagyon tetszett, hogy a horrort egy századelős magyar faluba helyezi, másrészt, hogy egy olyan témával keveri, mint a halottak fényképezése. A post mortem fotózás a 19. század végén, 20. század elején nagy divat volt, igaz főleg az angolszász területeken: a családok előszeretettel készíttettek műtermi fotót a halottaikról, hétköznapi ruháikba felöltöztetve őket, gyakran maguk közé ültetve, mintha élnének. Ha ez nem hátborzongató, akkor nem tudom, mi.

A film most kerül a mozikba, az elmúlt egy év alatt nyert több mint 20 különféle díjat, sőt a magyar filmek közül a következő Oscarra is ezt jelölték, mindez pedig csak növelte a várakozásokat. Szomorúan kellett konstatálnom, hogy jóval nagyobb az egész füstje, mint a lángja. Mielőtt rátérnék, hogy miért, a sztori: Tomás (Klem Viktor), a K.u.K. katona halálközeli állapotba kerül az I. világháborúban, egy kislányt lát, aki szólongatja. A háború után Tomás az ország vásárait járja, és post mortem fotókat készít. Így találkozik Annával (Hais Fruzsina), akiben felismeri a lányt, aki megjelent neki. Tomást elhívják Annáék falujába, mert a spanyolnátha sokakat elvitt, de a fagyott föld miatt nem lehetett őket eltemetni, szóval lenne munkája bőven. Rögtön az első éjszakán rémisztő hangokra riad fel. Aztán elkezdi fotózni a halottakat, de megmagyarázhatatlan fekete foltok tűnnek fel a képeken. Egyre furcsább dolgok történnek a faluban: különös halálesetek, bestiális hangok, mozgó bútorok és hasonlók, és mint kiderül, ez jó ideje így megy. Tomás elhatározza, hogy Anna segítségével kideríti, mit akarnak a kísértetek.







Tomás munkában.


Fotó:
Attila Szvacsek / Post Mortem

A Post Mortem képi világa kifejezetten tetszett: nagyon egységes volt, és az is illett a fagyos hangulathoz, hogy az egészet szürkés-barnás árnyalatban csinálták meg (a jelenetfotók nem adják vissza). A látványtervező, a jelmeztervező, a sminkmester és a fodrász is remek munkát végzett, egy-két apróságtól eltekintve. De ezzel nagyjából végére értem az egyértelmű pozitívumoknak.

A forgatókönyvvel és a karakterekkel ugyanis lett volna még bőven tennivaló. A sztori is lehetett volna kicsit csavarosabb, de ami sokkal jobban zavart, az a karakterek beszédmódja, ami nagyon sok helyen teljesen életszerűtlen és következetlen volt. Nem ártott volna például alaposabban utánajárni, hogy milyen szavakat, szófordulatokat használtak a (falusi) emberek az I. világháború környékén. Ha ugyanis valakinek van/volt legalább egy vidéki rokona, annak feltűnhet, hogy egyszerűen nem így beszélnek az emberek falun, pláne nem száz évvel ezelőtt. És tudom, hogy nem létezik standard falusi beszéd, óriási eltérések voltak/vannak régiónként. De még ha nem is tudjuk, pontosan hol játszódik a film, az egyszerűség kedvéért ki lehetett volna választani egy tájegységet, és nagyjából annak mintáján, szókészletén haladni.







Tomás és Anna


Fotó:
Attila Szvacsek / Post Mortem

Kimegy például az egyik nő az udvarra és megkérdezi Annát: „Mi a helyzet?” Azonnal leugrott ez a mondat a vászonról, egyáltalán nem illett sem a korszakba, sem a helyszínre. Vagy amikor találkozik Anna az utcán Lacikával, aki egy kecskét vezet, és megkérdezi, hogy fel van-e fúvódva a kecske hasa, azt válaszolja a fiú: „Á, csak kicsinyei lesznek.” Ilyet David Attenborough mond egy természetfilmben, nem egy falusi gyermek. Hasas, vemhes, elleni fog, számtalan lehetőség lett volna.

Az is esetleges, hogy Anna kit tegez és kit nem. Általában a felnőtteket magázza, de a teljesen ismeretlen Tomást rögtön letegezi, és tegezi az idős Nénit is, akiről ugyan nem tudjuk meg, hogy pontosan milyen kapcsolatban áll vele, de az asszonyt már csak a kora miatt is megilletné a tiszteletadás. Sok helyen (pl. Erdélyben) még ma is magázzák az öregeket a fiatalabbak, egyszerűen életszerűtlen, hogy akkoriban egy gyerek ilyen simán letegezett volna felnőtteket.

Félreértés ne essék, azt egyáltalán nem kérem számon, hogy miért nem beszélnek tájszólásban a szereplők, az önmagában banánhéj. Bár volt színész, aki kicsit „népiesen” beszélt, volt, aki egyáltalán nem, szóval ide sem ártott volna határozottabb iránymutatás.

Ami a karaktereket illeti, sajnos igazából még a két főhősben sincs túl sok mélység, nem igazán fedeztem fel jellemfejlődést náluk. Bergendy egy csomó információt vagy kapcsolódási pontot épp csak felvillant, de aztán ezekkel nem kezd semmit. Például az, hogy Tomás német, annyiban kimerül, hogy kb. háromszor mond valamit németül, pedig a „messziről jött ember” elég hálás típus. Azt a morális kérdést is épp csak megemlítik, hogy szabad-e a holtakat fotózni, aztán ez is ennyiben marad.

A mellékszereplőkről sem derül ki sok egy-egy kísértetekhez kapcsolódó sztorin kívül. A kivétel talán a Tomasnak szállást adó Marcsa (Schell Judit), aki a kezdeti teljes apátiától képes egészen hősies tettig eljutni, és szerintem egyedül Schell játéka említésre méltó a színészek közül.

Ha már horror, akkor a félelmetességi indexét is muszáj megemlíteni: teljesen átlagos. Sok jelenetben, amikor eléggé félniük kellett volna, Tomás és Anna arca is szinte rezzenéstelen. Sőt, a kislány arckifejezése alapból olyan kedves, hogy sokszor még akkor is úgy tűnik, mintha mosoly bujkálna a szája sarkában, amikor nem mosolyog, ez viszont jó néhány rémisztőnek szánt jelenetnél furcsán vette ki magát.







Repül az asszonyság.


Fotó:
Attila Szvacsek / Post Mortem

Amennyire rettegésügyi ismereteimből tudom, a cél általában nem az, hogy a néző elnevesse magát a csúcsponton, hanem, hogy vigyázzban álljon benne a szar. De sajnos amikor megmozdultak a fotókon az emberek, vagy amikor életre keltek a halottak, önkéntelenül is felkacagtam – a feltámadó pap annyira parodisztikus volt, mint egy rossz Drakula. A hullák többnyire elég élethűek voltak, de a kísértetek megjelenítésénél talán jobb lett volna végig az alaktalan árnyaknál maradni, mert amikor golyófejű pálcikaember alakot öltöttek, az nagyon kizökkentett. És mivel a végére túl sok a Post Mortemben az ilyen zavaró motívum, a film leginkább egy hatalmas kihagyott lehetőségnek tűnik.

Post Mortem: Megint nem lett rendes magyar horrorfilmünk
Source:
Source 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here