A sorozatos bírósági eljárások megnehezítik Nicolas Sarkozy számára a politikai visszatérést – de nem azt, hogy informálisan hatalmas tekintélye és nagy befolyása legyen ne csak a konzervatív, hanem az országos politikára is.

2002-ben Jacques Chirac 82 százalékos győzelmével végződő elnökválasztás után Franciaországban új kormány alakult. A belügyi tárcát egy dinamikus, félig magyar származású fiatalember, Nicolas Sarkozy kapta. Ő aztán élt is a lehetőséggel, és politikát épített a pozíciójára, hogy aztán öt év múlva már ő ünnepelhesse az elnökválasztási győzelmet. Franciaországban, de világszerte sokan kapták fel fejüket a karizmatikus Sarkozy kinevezésére, és csakhamar úgy látták, nagy politikai tehetséggel van dolguk. Ennek idestova húsz éve: „Sarko” ennyi idő alatt vált a konzervatívok nemzetközi reménységéből vert politikussá, a bírósági a tárgyalótermek rendszeres látogatójává.

Pedig az egykori remény hatalmas volt: Sarkozy ideológiailag, személyiségében, politikai stílusában is más volt, mint a korszak többi jobboldali politikusa. Ezáltal sokkal megosztóbb is, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Jól értette és érezte a mediatizált politikát, a bulvárvilágot, nem habozott aprólékosan ápolni az imázsát, és keményen, néha udvariatlanul keményen fogalmazni. Hívták ultraliberálisnak, vagy „az amerikainak”: bár az állami beavatkozás eszközeit igazán nem adta fel, azért megkérdőjelezte a francia gazdasági és szociális rendszer egyes, szerinte növekedést és kiteljesedést blokkoló elemeit, sőt felvetette a pozitív diszkrimináció szükségességét is (ami az egyenlőségre építő francia rendszerben messze nem magától értetődő). Azt hangoztatta, hogy a korán kelőket képviseli, és azzal kampányolt, hogy

dolgozzunk többet, hogy többet kereshessünk.

A jobboldal egy jelentős részét lelkesedéssel töltötte el az üzenet és a politikai karakter, olyannyira, hogy a jobboldalt harminc éven át uraló Chirac, bár keményen próbálta, nem tudta megakadályozni, hogy Sarkozy 2004-ben a kormányzó UMP vezetője, majd elnökjelöltje; végül 2007-ben köztársasági elnök legyen. A két politikus között az ellenségeskedés akkor már régóta tartott: Sarkozy 1995-ben nem Chiracot, hanem jobboldali ellenfelét, Édouard Balladurt támogatta az elnökválasztáson. Ezt az államfő, sosem felejtette el neki.

A dinamikus, mindenhol jelen lévő, kommunkációközpontú Sarkozy-attitűd azonban elnökként kevésbé működött, mint miniszterként. Az államfő döntéshozatali centrumként kezelte a hivatalát, és ez a hozzáállás nem engedte, hogy a napi ügyek népszerűtlensége a miniszterelnökre, Francois Fillonra hulljon vissza. Fillont 2012-ig így nem lehetett leváltani, nem lehetett vele elvitetni a balhét. Az elnöki beszéd továbbá – nyilván nem függetlenül a médiakörnyezet átalakulásától, a közösségi média térnyerésétől – immáron nem ritka, különleges kincs volt. A választók ebből is érezték, tudták, hogy tényleges politikai felelősség hol található. (És valóban: a 2008-as nagy alkotmányreform, illetve a lisszaboni szerződés azóta is emlegetett elfogadása, hogy két korai döntést említsünk a ciklusból, aligha Fillon márkájának a része).

Ráadásul a magánéleti krízisen átmenő Sarkozy a ciklusa elején a politikai tőkéje egy jelentős részét eljátszotta. Gyakran emlegetett politikai hibájának számít a magánélet nyilvános megélése, hajó-kirándulás, látogatás Luxorban, saját fizetésének a megemelése, vagy éppen a választókkal történő erőszakos összeszólalkozás. A luxust szerető, a gazdagokat támogató elnök képe 2012-ig kísértette Sarkozyt, és hozzájárult a vereségéhez. Megcincálta a 2008-as válság is, és nemcsak a recesszió okán vagy az államadósság emelkedése miatt. A politikai karakternek sokat ártott, hogy az alapvetően adócsökkentést és piaci(bb) racionalizálást váró bázis ekkor történetesen a kapitalizmus erkölcsössé tételéről és az állam szerepének növeléséről kapott üzeneteket, majd gazdasági kényszerből olyan szimbolikus döntésekkel lepték meg, mint az úgynevezett adóplafon (a levonható adómérték maximalizálásának) visszavonása.

Khaled DESOUKI / AFP Nicolas Sarkozy és barátnője, Carla Bruni 2007. december 30-án az együtt töltött nyaralás után a gízai piramisoknál

A gazdaságban egyre nehezebb helyzetbe kerülő Sarkozy a 2012-es kampányát elkezdte a nagy állami tematikák mentén jobbra vinni, de ez sem volt elég ahhoz, hogy stabilizálja a támogatottságát, és megnyerje az újraválasztást. Persze ezekben a válságos években a hivatalban lévő vezetők gyakran veszítettek, így igazi meglepetést az okozott volna, ha Angela Merkelhez hasonlóan Sarkozy is újrázni tud. Nem tudott.

Sarkozy a veresége estéjén elegánsan, a felelősségét vállalva távozott, és talán ez az elegancia tette lehetővé számára a későbbi visszatérést.

2014 őszén ismét megválasztották az UMP elnökének – e minőségében a pártot Republikánusokra (más fordításban Köztársaságiakra) nevezte át. Ismerve a francia politika ökölszabályát (erős, országos, de legalábbis országosan hatékony szervezet kell az elnökválasztási győzelemhez, akkor is, ha az ember egy évvel az elnökválasztás előtt kezdi gründolni), számítani lehetett rá, hogy a visszatérés célja az elnökség visszaszerzése. Ám Sarkozy 2016 őszén súlyos vereséget szenvedett a republikánus előválasztáson, még csak a második fordulóba sem jutott be, nemhogy megnyerje azt – összességében úgy járt, mint Giscard d’Estaing, aki szintén elvétette a visszatérést.

A történet további része ismert: az előválasztást megnyerő Fillon javarészt saját magának köszönhetően ma nem az Élysée lakója, Sarkozy pedig ismét visszavonult az aktív politizálásától. De azóta is időről időre megszólal, illetve jelentkezik politikai tartalmú, rendre nagy sikert arató könyvekkel.

Mai szereplései egy része azonban nem a dedikálásokon zajlik. Szíve szerint vélhetően kihagyná őket a volt államfő, aki gyakori látogatója a rendőrségi irodáknak és bírósági tárgyalótermeknek. A mintegy féltucat közül talán a legjelentősebb és legismertebb az úgynevezett lehallgatási ügy – melyben azzal vádolták, hogy információkért cserébe pozíciót ígért egy bírónak –: befolyással üzérkedés, korrupció miatt már egy év letöltendőre ítélték. Gyakran emlegetett még a líbiai kampányfinanszírozást érintő, fordulatos, zavaros történet; továbbá a 2012-es elnökválasztási kampány törvénytelen költéseit érintő – a nagygyűléseket szervező, hamis számlákat kiállító kommunikációs cégről elnevezett – Bygmalion-ügy, amelyben hat hónap letöltendő és hat hónap felfüggesztett börtönbüntetést kért az ügyészség a volt államfőre; ítélet szeptemberre várható. Ezek természetesen megnehezítik Sarkozy számára az esetleges politikai visszatérést – de nem azt, hogy informálisan hatalmas tekintélye és nagy befolyása legyen ne csak a konzervatív, hanem az országos politikára is.

Bár az elmúlt hónapokban ennek kevesebb jelét látni, de úgy tudni, Sarkozy kifejezetten jó viszonyt ápol a 2017-es nagy jobboldali bénázás fő haszonélvezőjével, Emmanuel Macronnal. Márpedig milyen hatékonyabb eszköze lehet az informális befolyás megtartásának, mint az, ha valaki élvezi a hivatalban lévő köztársasági elnök figyelmét? Sarkozy erős pártban, annak totális támogatásában, makulátlan politikai perszónában már nem reménykedhet, de az efféle informális befolyásban nagyon is. Lehet ebben személyes szimpátia, hiszen úgy tudni, a ciklus elején azt hangoztatta, hogy

Macron én vagyok, csak jobb kiadásban.

Pletykálnak arról, hogy Sarkozy esetleg a hivatalban lévő elnök mögé is beállhatna 2022-ben; így persze nem véletlenül hergeli a republikánusokat a jó viszonyuk, akik szerint Macron a befolyásért és a figyelemért cserébe kihasználja Sarkozyt a jobboldali bázis elszipkázására. Sarkozy-nak már nem kell méregetnie a következő utáni elnökválasztást, de nyilván tudja, hogy a (kegyelemi jogot is birtokló) elnökkel nem árt jóban lenni.

ERIC GAILLARD / POOL / AFP Emmanuel Macron francia államfő kezet fog Nicolas Sarkozy volt elnökkel Saint-Raphaelben, 2019. augusztus 15-én

Persze ha tartósan meg akarja őrizni a befolyását, az sem árt, ha a 2022-es győztes mellé teszi le a voksát. Ez pedig nyitott ügy. Bár a mai számok alapján Macron az esélyes, ez akár holnap is változhat: egy lendületet vevő jobboldali jelölt, egy kis elnöki kampánybénázás, és máris máshogy áll a verseny. Ha például a republikánusok megállapodnak a jelenleg harmadik helyen álló Xavier Bertrand mellett, és ő képes erősödni, ismét megnyílhat a konzervatív út az Élysée felé. Ez nem lehetetlen forgatókönyv. Bertranddal egyébként Sarkozy viszonya nem volt mindig rózsás, de a volt elnök minden bizonnyal vele is számol. Úgy tudni, mostanában gyakrabban beszélgetnek. Talán tehát minden megváltozott, és semmi sem változott: az olyan politikai állatok, mint Sarkozy, sosem csak borotválkozás közben gondolnak az elnökválasztásra.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Reménységből vádlott: Nicolas Sarkozy tündöklése és bukása
Source:
Source 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here