Hagyjuk az öncsalást: a vadlovak kurva unalmas állatok.

Álló nap lassan mennek, és közben legelnek, reggeltől estig monoton, kizökkenthetetlen ritmusban mozog az állkapcsuk, mint Matolcsy Ádám Ferrari-számlálója, néha pedig hatalmasakat kakálnak közben.

Aztán nagyjából ennyi.

Mivel több száz kilós hordótestüket négy, aránytalanul vékony, ráadásul kemény patában végződő pálcaláb tartja, szájjal pedig a túl puha ajkuk és túlméretezett fogaik miatt ügyetlenek, semmit sem tudnak megfogni, arrébb tenni, ne adj isten felépíteni. Pedig erre még olyan, a gyengeelméjűség határán járó állatok is képesek, mint a cinege vagy a termesz. Az arcjátékuk annyira változatos, mint Nicolas Cage-nek, a testmozgásuk, mint egy óriásteknősnek. Oké, nagy néha rájuk jön a bolondóra és akkor párzanak egyet, amit idővel ellés követ, alkalmanként pedig belefér egy kis nyihogás, két lábon jampiskodás, ártatlan rugdosódás meg egy-egy rövid vágta, de ez tényleg a maximum. Az idő túlnyomó részében legelnek, miközben kreatív energiáikat az emésztés foglalja le.

Török Zoltán ennek ellenére tudott lebilincselő filmet forgatni róluk.

Második mozidarabja, a szokás szerint természetfilmként és játékfilmként is élvezhető Vadlovak úgy az év nagy magyar filmes eseménye, hogy némi túlzással kevesebb esemény történik benne, mint a hatalmas közönségsikert aratott Vad Magyarország elején két perc alatt egy darab hortobágyi birkadögön.

A Svédországban élő és a világpiacra dolgozó Török a maga területén, vagyis a természetfilmezésben akkora nemzetközi sztár, mint mondjuk a Hollywoodban sztároperatőrködő emberjátékfilmes Rév Marcell. A Vad Magyarországgal a hazai nagyközönségnek is megmutatta, hogy hősünket mi teszi világszinten is egyedülállóvá: leginkább az a képessége, hogy játékfilmes eszközökkel és dramaturgiával, de a természetbe szó szerint beépülve dolgozik. A néző az előbbiek miatt hamis antropomorfizálás nélkül is képes azonosulni az állatszereplőkkel, az utóbbi miatt pedig kivételes bepillantást kap a megcélzott állatok életének legintimebb pillanataiba. Török nagy beépülős trükkje egyébként az, hogy nem bújik el, hanem pont ellenkezőleg: addig és úgy tartózkodik az állatok közelében, hogy azok kvázi elfogadják, a környezetük részének tekintsék, így valóságsó-szereplők módjára abszolúte gátlástalanul viselkedjenek a jelenlétében.

A Vadlovaknak már az alaphelyzete is szokatlan, nem valami ritka, esetleg veszélyeztetett őshonos állatfajról szól ugyanis, mint a természetfilmek 98 százaléka, hanem a Hortobágyon élő Przsevalszkij-lovakról. Akiknél mesterségesebb és Hortobágy-idegenebb vadállatok nem nagyon léteznek.

Az eredetileg Mongólia, Kazahsztán és Kína egyes területein őshonos vadlófajta – ami egyben a világ egyetlen létező vadlófaja – legkésőbb a hatvanas évekre ugyanis kihalt, és a fentiekből következően nálunk eleve sohasem élt.

Csakhogy miután az orosz katona-felfedező, Nyikolaj Przsevalszkij tábornok a XIX. század legvégén megtalálta, majd leírta a fajt, a századforduló táján lelkes kutatók befogtak úgy 12-15 példányt. Ezek utódait később több kontinens állatkertjeibe és vadasparkjaiba szórták szét. Amikor a természetben kihaltak, már ezek közül is csak két kisebb, fogságban élő csoportocska létezett. De pár lelkes páratlanujjúpatás-rajongó és nevetségesennagyfej-kedvelő addig ügyeskedett, míg a megmaradt példányok célzott szaporítása révén el nem kezdett nőni a számuk. A következő lépésben a Föld több pontján is génbankként szolgáló méneseket hoztak létre. Például a Hortobágyon, ami azért vált különösen izgalmas helyszínné, mert a vadlovak itt majdnem teljesen szabadon élnek. És ezért olyan jól érzik magukat, hogy mára már itt él az egész világ legnagyobb, félvad körülmények között élő, majdnem 300 nagyfejűt számláló Przsevalszkij-ménese, ahonnan már Mongóliába is telepítettek vissza példányt. (Azért élnek itt csak majdnem szabadon, mert a Pentezugi Vadlórezervátum 3 ezer hektárját zicher ami zicher alapon elektromos kerítés veszi körül.)

Szóval igazán spéci bandát alkotnak a hortobágyi mongol lovak. Spécit és nehezen megközelíthetőt. Hiszen egy kisebb facsoportoktól és nádasoktól eltekintve jól belátható síkságon élnek, és érzékenyebbek, mint egy kormánypárti influenszer.

Török Zoltán mindezek ellenére isteni filmet csinált róluk. Vagyis az egyik nagy trükkje az volt, hogy nem csak róluk. A Vadlovak főszereplője ugyanis legalább annyira a táj, mint a benne élő páratlanujjú patások. A Vadlovak a nagy magyar tájfilmek egyike, Tarr Béla-i, Jancsó Miklós-i és mindenféle más értelemben. A film témája legalább annyira a puszta ciklikus változása, szépsége és részvétlen kegyetlensége, mint a főszereplő vadcsikó felcseperedése. A táj legalább annyit játszik a Vadlovakban, mint mondjuk a Szegénylegényekben.

Bár van főszereplőnk, Cseppke, a vadcsikó, meg a szülei, Pentezug legalább akkorát alakít, mint ő. Meg persze a puszta többi lakója is. A csikó kalandjaival párhuzamosan bomlik ki a pusztai életközösség élete, a ragadozómadaraktól a rókákon át a rovarokig. A perspektíva az egész horizontot befogótól a tíz centire fókuszálóig dinamikusan változik, a film ettől olyan, mint egy nagyzenekari mű, amiben néha minden hangszer egyszerre szól, néha meg egyetlen furulya hallatszik. Olyan jeleneteket látunk közvetlen közelről, mintha mi magunk is ott trappolnánk a lovak között: az embernek néha úgy kell emlékeztetnie magát arra, hogy micsoda bravúr önmagában csak megmutatni ezeket. Nemhogy ilyen képeken és snitteken, ilyen élő dramaturgiával.

Mivel szinte hibátlan alkotásról van szó, szerencsére még az egyetlen komoly hiányossága sem tudja lehúzni . Ez némileg meglepő módon a narráció, ami hagyományosan a magyar, illetve magyarra szinkronizált természetfilmek egyik legerősebb oldala szokott lenni. Végvári Tamás pedig egyenesen a természetfilm-narráció Messije volt. A csúcskategóriás Vad Magyarországban Kulka János is szuper minőségben hozta az igencsak tiszteletreméltó, 0,9 végváris szintet. A szintén topkategóriás Vadlovakban Pokorny Lia sajnos kicsit elszínésznőzi a szerepét, és nem bírja ki, hogy ne szerepeljen a hangjával. Ez az elején kissé zavaró, de a film annyira beszippant, hogy egy idő után szerencsére mindegy.

A Vadlovak hibátlan szórakozás másfél órára. És olyan veszettül jól néz ki, hogy ha lehet egy gyakorlatias tanácsom, ha van több lehetőséged, abban a moziban nézd meg, ahol nagyobb a vászon.

Soha nem csináltak jobb filmet az emésztés-kakálás ciklusról
Source:
Source 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here