A szobrász egy villamosmegállóban figyelt fel a fiatal nőre, aki azonban később nem tudott megbirkózni a hirtelen rá irányuló figyelemmel.

Budapest egyik legfontosabb jelképéhez, a város fölé magasodó Szabadság-szoborhoz az elmúlt hetvenöt évben számtalan történet tapadt, többségük azonban nem igaz. A XX. század egyik legfontosabb magyar szobrászművésze, Kisfaludi Strobl Zsigmond (1884–1975) által mintázott óriási nőalak, illetve az azt körülvevő kisebb szobrok egyetlen pillanatra sem akartak például emléket állítani Horthy Miklós fiának, a fronton repülőbalesetben elhunyt, kormányzóhelyettes Istvánnak.

Az eredetileg nem is a Gellérthegy tetejére, hanem a Krisztina körút menti Horváth-kertbe szánt emlékmű-állításról a Budapesti Nemzeti Bizottság még a főváros ostroma alatt, 1945 januárjában döntött, rövidesen pedig szobrászt is találtak a feladatra: a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökét, Vorosilov marsallt ugyanis annyira lenyűgözte a Műjégpálya előtt álló, Íjász (1925), illetve Kisfaludi a szovjetek kérésére készített katonaszobrai, hogy őt jelölte ki a feladatra.

A maga fölé pálmaágat tartó, tizennégy méter magas óriás, az előtte állt géppisztolyos szovjet katona (ez 1992 óta a Szoborparkban látható), illetve a további mellékalakok – a sárkányölő, a fáklyavivő, illetve a mára szintén eltűnt, kőből faragott katona – megalkotása azonban nem volt egyszerű feladat, főleg, hogy a szobrásznak nem csak jó ötletekre, de ideális modellekre is szüksége volt, megtalálásuk pedig a szétlőtt Budapesten nehéznek tűnt.

Az egymásnak sokszor ellentmondó, az elmúlt hetvenöt év lapjaiból, Kisfaludi visszaemlékezéseiből, illetve a témát körüljáró kötetekből kibontakozó részletek

egy keserű élet körvonalait rajzolják meg, az a néhány nap örökre megváltoztatta Gaál Erzsébet (1917–1989) életét.

Képes Újság, 1967. április 1. / Arcanum Digitális Tudománytár A huszonéves Erzsébet – ahogyan Kisfaludi is láthatta.

Az Őrség szélén fekvő Viszákon, római katolikus gazdálkodók gyerekeként 1917. augusztus 17-én született Erzsébet mindössze tízéves volt, mikor szülei a nagynénje hatására a bécsi franciakisasszonyok zárdájába küldték, remélve, hogy a lány ezzel örökre megmenekül a paraszti élet nehézségei elől. Az apácák tárt karokkal várták, sőt, néhány év alatt nyilvánvalóvá vált, hogy az életét a gyógyításnak szentelő, intelligens, németül tökéletesen beszélő lány

annyira elhivatott, hogy rövidesen akár a zárda élére is állhat.

Erzsébet végül másként döntött: röviddel a második világháború kitörése előtt visszaköltözött a szüleihez, legfőbb vágya pedig a családalapítás lett.

A harcok azonban közbeszóltak, így a huszonéves nő a következő évben a katonák egészségügyi ellátásból vette ki a részét. Az 527. számú hadikórház műtősnővéreként 1944-ben kollégáival együtt kis híján őt is Nyugatra vezényelték, de némi szerencsével itthon maradt („az utolsó pillanatban sikerült lelépnem” – mesélte negyven évvel később a Magyar Hírlapnak), majd szülőfalujában,

orvos híján ő maga is életeket mentve élte át a szovjet csapatok bevonulását.

A kommunista hatalomátvétel után fél évvel kezdett helyreállni a mindennapok rendje, így Erzsébetet 1945 októberében Budapestre, az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) Fiumei úti központjába hívták, ahol egy igazolóbizottság előtt kellett megjelennie.

Az ekkor mindössze huszonnyolc éves ápolónő egy Zuglóban lakó barátnőjénél kapott szállást, aki úgy gondolta, hogy az OTI óriástömbje felé a leggyorsabban a 21-es villamossal lehet eljutni. A nő természetesen hitt neki, így a Thököly út és Dózsa György út sarkára sétált, ahol a szerelvényre várva látta meg őt a szobrász.

Erzsébet négy évtizeddel később így emlékezett vissza minderre (Magyar Hírlap, 1986. ápr. 4.):

(…) éreztem, hogy valaki nagyon figyel. Egy idős, jó hatvanas férfi nézett kitartóan, majd hozzám lépett, megszólított. Elmondta, hogy szobrász, Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak hívják, és már hónapok óta engem keres. Zavarban voltam, hirtelen nem tudtam, mit mondjak.

Tovább beszélt: nagy feladatot kapott a kormányzattól, a magyar szabadság szobrának a megalkotását bízták rá, és végre megtalálta bennem a főalak modelljét.

Egy szép testtartású, arányos termetű, tiszta tekintetű nőt álmodott meg a szoborcsoport fölé – magyarázta lelkesen a mester –, akiből sugárzik a magyar nép megoltalmazására képes belső erő, és aki egyúttal az élet folytonosságának a megtestesítője is, mivel nő.

A nyilvánvalóan meglepett Erzsébet némi gondolkodási időt kért, majd hazautazott, másnap azonban megjelent a moszkvai Bolsoj primadonnája, illetve a híres magyar színésznők helyett őt választó művész kitört ablakú műtermében, aki a többiekben nem érezte „a tiszta lángolást”.

Három napig csak magyarázott, s a test, a fej és a magasba tartott pálmaág tartását gyakoroltatta órákon át. A negyedik napon testhez tapadó, sűrű szövésű, nem átlátszó gyolcsköntösbe bújtatott, és megkezdte a kis méretű, mintegy kilencven centiméteres agyagszobor mintázását. Ennek a nagyított, bronzba öntött mása lett az emlékmű főalakja

– idézte a modellé vált ápolónőt a Népszava (1970. márc. 29.).

A többi forrásból még teljesebb kép rajzolódik ki: Erzsébetnek le kellett például vágatnia a derékig érő haját, majd

tíz napon át, napi húsz percen keresztül kellett tartania a békét szimbolizáló, valóban egy pálmáról vágott ágat, miközben egy méretes ventilátor fújta rá a levegőt.

Asszonyok, 1965. április 1. / Arcanum Digitális Tudománytár Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal a műteremben – húsz évvel a szobor megszületése után.

Segítségéért az államtól egyetlen fillért sem kapott – hiszen társadalmi munkát végzett –, a jószívű művész azonban beüvegeztette a pesti szobájának ablakát, sőt, a hűvös időjárás miatt szenet is vitetett neki.

Az állam gyorsan megfeledkezett róla, az 1947. április 5-i átadáson – a felszabadulás emléknapja nagypéntekre esett, az ünnepséget ezért másnap délelőtt tartották – pedigjó eséllyel ott sem volt.

Ludas Matyi, 1947. április 11. / Arcanum Digitális Tudománytár

Az eseményekről a Kádár-kor lapjaiban megjelent interjúk, illetve a rendszerváltás után született írások egymásnak ellentmondó információkat tartalmaznak: eleinte arról írnak, hogy az időközben laboratóriumi és röntgenasszisztenssé vált Gaál Erzsébet ott volt a  Tildy Zoltán köztársasági elnök, Nagy Ferenc miniszterelnök, Rákosi Mátyás, Rajk László, Szakasits Árpád, az orosz városparancsnoki posztot betöltő Zamercev ezredes, illetve az amerikai katonai missziót vezető Weems tábornok jelenlétében tartott nagy átadáson, a későbbi interjúk azonban arról mesélnek, hogy csak jóval később látta a kész művet.

A nagy lakoma

Az öntöde késése miatt bronzhatásúra festett gipsz mellékalakokkal (ezeket rövidesen lecserélték) megtartott átadási ünnepség nem merült ki abban, hogy a politikai vezetők beszédet mondtak, elvágták a szoborcsoport elé kifeszített szalagot, majd egy délutáni zártkörű fogadáson különböző ételek és italok fogyasztásával fejezték ki örömüket a siker felett, hiszen a Gellérthegy tetején a kőfaragóknak, az építőmunkásoknak, illetve a bronzöntőknek is rendeztek egy lakomát, fehér cipóval, szalámival, virslivel, sörrel és pálinkával.

A Reform (1989. ápr. 7.) az előbbi verziót vallotta, sőt, a modell véleményét is közölte:

Nagyon meglepődtem, mert sehogy se ismertem magamra. Morogtam is, hogy ezért kellett nekem ennyi időt elpazarolnom az álldogálással. Akkor úgy éreztem, nem hasonlít rám a tizenhárom méter magas szobor. Olyan naiv voltam, hogy azt hittem, úgy fog kinézni, mint egy fénykép. Zsiga bácsi csak csendesen megjegyez­te: nem csinálunk élethű szobrot tízméteres méretben.

Az igazság talán sosem derül majd ki, az azonban biztos, hogy Erzsébet a lassan újjáépülő Budapestről hamarosan Szentgotthárdra került, ahol 1951-ben a nemesi családból származó agrármérnök, Thuránszky Tihamér (1911–1981) felesége lett.

Ugyanebben az évben egyetlen közös gyerekük, Éva is megszületett, akit

a nővel haláláig jó kapcsolatot ápoló Kisfaludi tartott a keresztvíz alá.

Kurír, 1991. március 17. / Arcanum Digitális Tudománytár Erzsébet és lánya az ötvenes évek derekán.

A művészlegenda a rossz nyelvek szerint egyszerre volt a lány apja és keresztapja – ezt a textiltervezővé, majd festőművésszé vált, gyerekkorának jó részét nevelőotthonban töltő Éva sem cáfolta meg egyértelműen, pedig a történet jó eséllyel nem több egy rosszindulatú pletykánál.

Az ötvenes évek folyamán Pécsett, Pásztón, Keszthelyen, Hévízen, Balatonkenesén, illetve Kaposvárott is megfordult Erzsébet 1956-ban már külön élt a férjétől. Tihamér Budapestre költözött, és előbb a Nitrokémiai Ipartelepek Növényvédelmi Kísérleti Telepének feje, majd a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet (VITUKI) kutatója lett.

Kis híján ledöntötték

Az 1956-os forradalom napjaiban a felkelők nem csak a Felvonulási téren állt Sztálin-szobor, de a Gellérthegy tetején az ég felé nyújtózó nőalak ledöntését is tervbe vették. A terv valóra váltását végül néhány műegyetemista beszéde akadályozta meg.

A forradalmárok ezekben a napokban Gaál Erzsébetet is megtalálták, akit kövekkel dobáltak meg.

A nő két évvel a forradalom után a Soproni Állami Szanatórium röntgenasszisztense lett, ehhez azonban több forrás szerint is kellett Kisfaludi Stróbl segítsége, aki

állítólag különböző szanatóriumok képét mutatta meg Erzsébetnek, kérve, hogy válassza ki közülük a legszimpatikusabbat.

Erzsébet a soproni fotóra mutatott, a szobrász pedig intézkedett, így a nő az utolsó három évtizedét ugyanabban az épületben, a hatalom által egy idő után már teljesen elfelejtve töltötte.

Eleinte még rendszeresen Budapestre autóztatták, hiszen a Kádár-kor hajnalán még szükség volt a személye jelentette propagandára. Így találkozhatott a világ első női űrhajósával, Valentyina Tyereskovával, a gellérthegyi emlékmű ma már a Szoborparkban lévő géppisztolyos alakjának ihletőjével (előbb 1965-ben, a Szovjetunióban, majd tizenöt évvel később a magyar fővárosban), illetve a főváros ostrománál elesett, a Balatonra vezető útvonal tövében méretes szobrot kapó Osztapenko százados özvegyével.

Képes Újság, 1967. április 1. / Arcanum Digitális Tudománytár Sopronban, röntgenasszisztensként.

Az Asszonyok című magazin (1965. ápr. 1.) szerint szabadidejében magyaros torockói hímzéseket készítő, magyar és szovjet kortárs regényeket olvasó nő hazai mellőzése főleg annak fényében furcsa, hogy a Szovjetunióban egészen az állam széteséséig újra és újra előkerült a neve: nem csak tiszteletbeli úttörővé választották, de

tananyaggá vált, iskolások egész hada levelezett vele, sőt, nevét számos diákklub mellett egy grúz iskola is felvette.

A nevét élete végéig Thuránszky Erzsébetként használó, egyre súlyosabb anyagi gondokkal küzdő nő végül negyvenkét évet dolgozott a magyar egészségügyben – ennek több mint felét, huszonhat évet a Soproni Állami Szanatórium falai közt töltötte, ahol saját lakás híján egy szolgálati lakássá alakított manzárdszobában élhetett. 1984-es nyugdíjazásakor az intézmény úgy döntött, hogy ezt a lehetőséget nem kívánja többé biztosítani, az új igazgató vagy az illetékes minisztériumoknak küldött levelek azonban célt értek.

Pest-Buda Aukciósház A Magyar Légiközlekedési Vállalat (MALÉV) 1955-ben kiadott reklámplakátja, Gönczi-Gebhardt Tibor munkája.

A pénztelenséget ez persze nem oldotta meg, az Elnöki Tanács tagjainak írt beadványának köszönhetően azonban nyugdíját 2800-ról 3800 forintra növelték. A valódi probléma gyökeréig persze nem sikerült eljutni, hiszen környezetéből sokan kommunistának tartották, pedig Erzsébet egy élethosszig tartó küldetés kezdeteként tekintett a műteremben töltött napokra:

úgy gondolta, mindez kötelezi arra, hogy méltóképp éljen, példát mutatva mindenkinek.

Nehezményezte azt is, hogy a hatalom egyszerűen megfeledkezett róla – derül ki az 1984-ben Dr. Borbély Józsefnek adott, teljes terjedelmében csak a rendszerváltás után megjelent (Új Magyarország, 1992. július 20.) interjújában, ahol válogatott szidalmak között kijelentette:

legszívesebben ledöntené a szobrot, vagy megdobálná záptojással, mivel úgy érzi, hogy egy lyukban ül, magányos, az elvtársak pedig nem segítik, sőt, nem is látogatják,

annak ellenére, hogy ő „egy új világ jelképe”, akit épp úgy életjáradékkal lehetne támogatni, mint a New York-i Szabadság-szobor modelljét, illetve annak utódait.

MHSZ / Fortepan Szabadtéri rajzóra a Gellérthegyen, valamikor 1975-ben.

Tudja, sok méltatlan embernek tartok én pálmaágat

– zárult a beszélgetés, aminek mondanivalója szöges ellentétben állt a következő években megjelent riportokkal, a Magyar Hírlapban, két évvel később (1986. ápr. 4.) ugyanis

élete legnagyobb élményeként beszélt a modellségről, fiatalos lendületét pedig a szabadság iránti vágy kortalanságához hasonlította.

Somlói Miklós dr. / Fortepan A szobor és környezete 1947-ben, az átadás évében.

A helyzet a rendszerváltás évére tovább súlyosbodott. A Reform (1989. ápr. 7.) írása szerint a munkája miatt sugárártalommal küzdő Thuránszky jogcím nélküli lakáshasználóként él a szanatóriumban, aminek igazgatója két lehetőség elé állította a nőt: vagy a Békásmegyeren élő lányához költözik („a gyereknek kötelessége idős beteg anyjáról gondoskodni”), vagy kénytelenek lesznek szociális otthonba költöztetni. Választásra végül már nem került sor, négy héttel a riport megjelenése után,

1989. május 6-án a Szabadság-szobor hetvenkét éves modellje ugyanis örökre elaludt.

Lánya díszsírhelyet akart neki készíttetni, ebben azonban sem a pártbizottság, sem a tanácselnök nem segített, hiszen az elhunyt szerintük semmit sem tett Sopronért. A város mindemellett csak pap nélkül lett volna hajlandó finanszírozni a temetést, sőt, még búcsúbeszédet sem akartak mondani.

Reform, 1989. ápr. 7. / Arcanum Digitális Tudománytár Alig néhány héttel a halála előtt, a Reform fotóriporterének kamerája előtt.

A feladatokat végül a ma is a Szabadság-szobor lányaként bemutatkozó Éva vette magára – derül ki a Képes7-ből (1990. ápr. 21.) –, aki a soproni Szent Mihály-temetőben vásárolt sírhelyet.

A fekete márvány kövön a Szabadság-szobor sziluettje, illetve az Éva által írt sorok olvashatók:

Köszönöm, hogy általad, hogy belőled lehettem…


Örök vagy, mint a rezzenéstelen fény és az álmodás


Éva

A többi modell

Az eredetileg a főhelyre szánt, géppisztolyos alakot egy, Vorosilov marsall rezidenciája előtt őrt álló, Vaszilij keresztnevű, huszonöt éves szovjet gárdista ihlette, aki napokat töltött a műteremben, mielőtt Budapestről máshová vezényelték volna. A szobrász végül fotók alapján fejezte be a munkát, az ismeretlen vezetéknevű fiatal fegyveres pedig két évtizedre eltűnt a világ szeme elől. Végül a moszkvai rádió felhívásának köszönhetően találtak rá Tejkovóban, alig kétszáz kilométerre a Kreml tornyaitól. Vaszilij Mihajlovics Golovcov ekkor a helyi szövőgyár minőségi ellenőre volt. A magyar kormány erről tudomást szerezve meghívta őt a felszabadulás 20. évfordulójára rendezett 1965. április 4-i ünnepségre, ahol a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét is feltűzték az akkor negyvenes éveiben járó munkás mellkasára, sőt, Kisfaludi műtermébe is eljutott.

A Fáklyavivőben a források többsége szerint a kor egyik legtehetségesebb fiatal öttusázóját, Hegedűs Lászlót ismerhetjük fel. A felszabadulási emlékmű elkészülte után a magyar bajnokságban előbb egyéniben (1948), majd csapatban (1950) is győztes sportember az ország eddigi legnagyobb sikerét hozó helsinki olimpián (1952) tartalékként vett részt, majd testnevelőtanárként, illetve edzőként tanította a fiatalokat a sport szeretetére. A legtöbben azonban nem sportemberként, vagy tanárként ismerték, hiszen negyvenöt hosszú éven át (1947–1992) ő tartotta a búzakalászt és a kalapácsot a húszforintos hátoldalán:

Pest-Buda Aukciósház

Hegedűs a forradalom kitörésének napján, 1956. október 23-án ünnepelte a 32. születésnapját, ez azonban nem vette el a kedvét attól, hogy másnap kilépjen az Izabella utcai lakása ajtaján, és elinduljon a Hajós Alfréd Sportuszoda felé, ahol edzést kellett volna tartania. Sosem ért célba: barátjával, az úszó Gerendás Lászlóval együtt egy Szófia utcai ÁVH-sortűzben lelték halálukat.

Az Esti Hírlap (1970. ápr. 3.), illetve a Magyar Hírlap (1986. ápr. 4.) interjúiban Gaál Erzsébet nem Hegedűst, hanem a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ír ezredének egyik tagját jelöli meg a Fáklyavivő modelljeként, sőt, mindkét esetben ugyanazt az apró történetet mesélte el, ami szerint a fiatal katona feleségül akarta venni, de a nő nemet mondott.

A Sárkányölőnek talán modellje sem volt, de feltűnően hasonlít Kisfaludi Stróbl Zsigmond nyíregyházi Hősi emlékművének (1928) központi, parasztruhás férfijára.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Tönkretette a saját modelljét a Gellért-hegyi Szabadság-szobor
Source:
Source 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here