A 444 MAKRO legújabb száma, az A tiltott könyv – a Mein Kampf és a nácizmus vonzereje automatikusan jár a „Belső Kör” minden tagjának, aki a profiloldalán megadta a címét, és ugyanott bejelölte, hogy kér nyomtatott kiadványt. Ha még nincs 444 tagságod, de december 5. vasárnap déli 12 óráig „Belső Kör” csomagot vásárolsz, akkor neked is automatikusan küldjük a könyvet. A könyv csomagban megrendelhető a 444 webshopjában is.

Hollandiában kb. 5 éve felkérték Ewoud Kieft történészt, hogy írjon bevezetőt a Mein Kampf újrakiadásához. A könyv sok országban évtizedekig be volt tiltva, több helyen még most is (Magyarországon nincs). Az először 1925-ben megjelent mű szerzői joga az Eher-Verlagé volt, de miután a kiadót államosították, a jogvédelem a bajor szövetségi államhoz került. A jogvédelem 2015-ben lejárt, azóta a Mein Kampf teljes terjedelmében közkincsnek minősül, és ahol nincs betiltva, ott szabadon újraközölhető.

Hollandiában hosszú vita után végül elvetették a könyv újrakiadását. Ewond Kieft a már megírt elemzését több mint 250 oldalas könyvvé bővítette. Az A tiltott könyv – a Mein Kampf és a nácizmus vonzereje 2017-ben jelent meg, Hollandiában megkapta az év történelmi munkájának járó díjat, most pedig a 444 Makro-sorozatának ötödik darabjaként magyarul is megjelenik.




A szerző nem a II. világháború nagy csatáiról és szörnyűségeiről vagy a Harmadik Birodalom történetéről írt, hanem a németek I. világháború utáni megpróbáltatásairól, a mindenhol jelenlévő utcai erőszakról, a politikai merényletekről és az azokat a nacionalista sajtóban kísérő, gyomorforgató lelkendezésekről, a náci mozgalom megszervezéséről és hatalomátvételi kísérleteiről, a müncheni sörpuccs szereplőinek bohózatba illő peréről és a Mein Kampf legfőbb állításairól és tanulságairól.

A szerző – aki korábban az I. világháborúról és annak következményeiről, illetve lélektani hatásairól írt – a Mein Kampf újraolvasása közben megpróbálta megérteni, milyen érdekek és hiedelmek késztettek arra egyébként akár tisztességes, törvénytisztelő embereket is, hogy fokozatosan, előbb a demokráciát, majd a civilizáció egyre több vívmányát félredobva teljesen átadják magukat az NSDAP militarista, rasszista, antiszemita mozgalmának.

Rengeteg érzékletes példa emlékeztet arra, hogy az I. világháborúban csúcsra jutó militarista világképből egyenesen következett minden. A Németországra nézve egyébként valóban megalázó békekötés után a parlamenti pártoknak visszafogottan kellett viselkedniük, hogy szalonképesek maradjanak a külföldi tárgyalópartnerek és hitelezők szemében, a nácik előtt így nyitva állt az út egy radikális tömegmozgalomhoz.

Több körülmény együttállása játszott közre abban, hogy egy ismeretlen osztrák festő és I. világháborús veterán a Föld egyik legveszélyesebb diktátorává váljon.

Nem Hitler tette először politikai programmá a zsidóellenességet, de előtte senki sem tette az ideológiája központi elemévé az antiszemita gyűlöletet, legalábbis nem ennyire sikeresen. Az antiszemitizmust Párizstól Moszkváig politikai fegyverként alkalmazták, a cári Oroszországban például a vezetés időről időre bűnbakká tette meg a zsidókat, a nyomorgó parasztok pedig pogromokat rendeztek ellenük.

Az I. világháborút kísérő összeomlás után rengeteg menekült érkezett az összeomlott osztrák-magyar monarchiából és az orosz birodalomból, a felük tovább akart utazni Németországból. „Az antiszemita politikusok és tisztségviselők gyakran indokolták ily módon intézkedéseiket: ha nem lépnek, félő, hogy a lakosság sokkal gorombább módon veszi saját kezébe az igazságszolgáltatást” – írja Kieft, aki nem mulasztja el statisztikai adatokkal is igazolni, milyen bődületes hazugságokon alapultak az egyszerre kapitalista csúcsragadozókként és államellenes kommunistákként lefestett zsidók machinációiról szóló mesék.

Az A tiltott könyv érinti a korszakot meghatározó eugenikai trendeket is, amik nélkül a lakosság talán kevésbé lovallta volna bele magát a rasszista fajnemesítésbe. Kieft arról is írt, hogy a jobboldali terroristák sokkal enyhébb büntetéseket kaptak, mint a baloldali politikai merénylők, amiben annak is lehetett szerepe, hogy az új szovjet állam éppen világforradalommal fenyegetett.

Utólag azt a legnehezebb megérteni, hogy az emberek többsége akkoriban mennyire híján volt az iróniának és a cinizmusnak, és mennyire fogékonyak voltak az őszintének, tisztának tűnő érzelmekre, a hangzatos, pátoszos beszédekre (illetve a giccsre). Elképesztő, hogy a müncheni sörpuccs perének tárgyalásán milyen szinten fogta a bíróság Hitler pártját, a bíró és a vád sem győzte dicsérni, Fodor László magyar karikaturistát pedig nem engedték be a tárgyalásra, miután ilyen karikatúrákat merészelt rajzolni:









Forrás:

Képregénymúzeum


Több politikai merényletet és azok gyomorforgató fogadtatását is felidézi a könyv, például a zsidó származású Kurt Eisnerét, a világháború utáni első bajor miniszterelnökét. De a legerősebb a Matthias Erzberger elleni gusztustalan hecckampányról, a meggyilkolásáról és az azt követő nacionalista ujjongásról szóló rész. A katolikus Centrumpárt balszárnyának vezetője írta alá az I. világháborút lezáró compiègne-i fegyverszünetet, ami miatt 1921-ben a Fekete-erdőben töltött szabadsága alatt szélsőséges nacionalisták agyonlőtték. (A gyilkosait egyébként egy ideig Gömbös Gyula rejtegette, de leleplezte őket a fehérterror krónikása, Fényes László, aki ezután nem sokáig maradhatott Magyarországon, az 1920-as évek közepén Bécsbe emigrált.)

A könyvet végigkísérik a Nyugat aktuális politikai vitáival vonható párhuzamok is, és a kérdés, hogy vajon képesek vagyunk-e tanulni a nácizmus következményeiből, és végre meg tudjuk-e érteni, milyen folyamatok vezettek el oda, ahonnan már nem volt visszaút. „Leginkább talán az a szégyentelenség juttatta eszembe a mai aktuális történéseket, amellyel Hitler védelmébe veszi a tényektől mentes populizmust. A kijelentését, hogy az emberek jó részét egyszerűen nem érdekli, hogy az állításokat alátámasztják-e tények, mert vakon elhiszik a nekik tetsző történeteket, naponta bizonyítják a Trump-hívekről szóló beszámolók” – írja Kieft, aki szerint a történelem fintora, hogy a posztmodernizmus hatására éppen a progresszív és a tudományos körökben tagadják már évtizedek óta, hogy létezik objektíven megismerhető valóság.

Az A tiltott könyv olvasása közben felmerült kérdéseinkre Ewoud Kieft válaszolt.









Ewoud Kieft


Fotó:
Stephan Vanfleteren

444: Miért döntött úgy, hogy elsősorban a nácik hatalomátvétele előtti időkről ír?

Ewoud Kieft: Számomra mindig az a kérdés volt a leglenyűgözőbb, hogy a nácik hogyan juthattak hatalomra. Gyerekkoromban Hollandiában mindig nagy érdeklődés övezte a II. világháborút, de leginkább az emlékezés terén: tisztelegtek a megszálló Harmadik Birodalom áldozatainak emléke előtt, undorodtak az iszonyatos nácizmustól, és arra figyelmeztettek, hogy szabad társadalomként soha többé nem engedhetjük meg, hogy a kegyetlenségek újra megtörténjenek. De azt a kérdést, hogy hogyan kerülhettek hatalomra a nácik a weimari köztársaság idején, és hogy miért támogatták őket olyan sokan, ritkán tették fel, nemhogy megválaszolták volna. A megemlékezés inkább hasonlított vallási szertartáshoz, amiben a nácizmus a gonosz megtestesülése volt. Az ilyenfajta misztifikációk valójában megakadályozhatják a legfontosabb dilemma megértését: mi volt a nácizmus vonzereje?

A kérdés megválaszolásához azt az időszakot kellett vizsgálnom, amikor az emberek valóban választhattak, hogy támogatják vagy elutasítják a nácikat. Az 1920-as években és az 1930-as évek elején látható volt, hogy vonzódbak az emberek a náci ideológiához, egyszerűen azért, mert egyetértenek vele. 1933-tól az egész dinamika megváltozott.

Volt bármi olyasmi, amit a Harmadik Birodalom tett, és amire a Mein Kampfban nem utaltak már ígéretként (legalább a sorok között)?

Visszatekintve egyértelmű, hogy a nácizmus legtöbb, elképzelhetetlenül erőszakos és borzalmas tettét – az európai országok bekebelezését a Lebensraum létrehozására, az eugenikai erőfeszítéseket és természetesen a holokausztot – a nemzetiszocialista ideológia alapvető részeként nyersen kihirdették a Mein Kampfban. Hitler a Lebensraum létrehozását a német nép számára a német gazdaság egyetlen életképes jövőjeként mutatja be. Az eugenika az emberiség végső célja abban a világi vallásban, amit Hitler a Mein Kampfban hirdet. A zsidó nép erőszakos elpusztításának szükségességét (nemcsak Európában, hanem világszerte) Hitler alaposan kifejti, a kifejezés, amit használ, az „Ausrottung”, azaz a „kiirtás”. És bár azt nem mondja, hogy ezt gázkamrák használatával kellene megtenni, azt azért kijelenti, hogy az alkalmazott erőszaknak mindenre kiterjedőnek kell lennie, és senkit sem szabad életben hagyni, mert mártírokká válnának.

Utólag talán az a legmegdöbbentőbb, hogy az embereket sokkolta, hogy Hitler valóban megtette, amit megígért.

Ahogyan azt sok történész kiemelte, amikor Hitler az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején mainstream politikussá vált, természetesen kicsit lejjebb csavarta az antiszemita kirohanásait. De abban az időben Németországban mindenki biztosan tudta, hogy a nácizmus erősen antiszemita. És már 1933-ban megindultak az első antiszemita akciók. Ennek ellenére sokan továbbra is alábecsülték, hogy Hitler milyen messzire hajlandó elmenni az antiszemitizmusában. Azt hiszem, lényegében nem fogták fel, hogy Hitler számára a nagy háború soha nem ért véget, és neki a háború azt jelentette, hogy a legkönyörtelenebb intézkedések is megengedettek.

Hogyan lehetséges, hogy bár a gyűlöletbeszéd és az uszítás akkoriban is törvénybe ütközött, az újságok és a nacionalisták – és persze legfőképp a nácik – ilyen szörnyű nyelvezetet használhattak, fajgyűlöletet szíthattak és népirtást hirdethettek?

Ha megnézzük a fegyveres szabadcsapatok (Freikorps) tagjai által végrehajtott több száz politikai merénylet elkövetőinek 1920-as évekbeli periratait, egyértelmű, hogy a bírók többsége erősen rokonszenvezett a szélsőségesen nacionalista tettesekkel. A weimari köztársaság egyik nagy gyengesége volt, hogy a bírói kar többnyire még mindig a régi porosz nacionalista elitből állt, ami nem ismerte el az új köztársaság alapjait, és a bukott birodalom helyreállításának híve volt.

Még Anton von Arco auf Valley-t, a bajor miniszterelnök gyilkosát is szinte azonnal „rehabilitálta” ugyanaz a bíró, aki halálra ítélte őt: Arco büntetését néhány év börtönre módosította. Ezeknek a bíróknak kellett volna óvniuk a törvényeket a gyűlöletbeszéddel és az erőszakra való uszítással szemben, de még csak azokat sem ítélték el, akik tényleg elkövettek erőszakos bűncselekményeket, nemhogy a gyűlöletkeltő nyelvezet terjedését próbálták volna megakadályozni.

Az antiszemitizmus a társadalom minden szintjén jelen volt. Mi volt a legfőbb oka annak, hogy nemcsak az alacsonyan képzett veteránok, hanem a felsőbb osztályok magasan kvalifikált politikusai és üzletemberei is fogékonyak voltak az egész világ ellen szőtt zsidó összeesküvés mítoszára?

Az antiszemitizmus Európában mindig is létezett a társadalom jól képzett, magasabb osztályaiban. A nagyon elitista Deutschnationale Volkspartei pártprogramjában hivatalosan is szerepelt antiszemita pont. Ezeknek a tradicionális eliteknek – amik olykor még feudális struktúrákban gyökereztek – a zsidó csoportok a társadalom és a gazdaság modernizációjának legveszélyesebb részeit szimbolizálták: a multinacionális vállalatokat, a pénzügyi rendszert, a modern médiát, a jogászokat.

Ugyanakkor a szemükben az új szocialista mozgalmaknak is zsidó gyökereik voltak, és nem csak azért, mert néhány kiemelkedő szocialista politikus és aktivista zsidó volt, mint Eduard Bernstein, Rosa Luxemburg vagy Kurt Eisner. Az egész elképzelés, amit a nácik hirdettek, azaz hogy a hagyományos rendet és azzal együtt a régi elit kiváltságait a – náci ideológiában a zsidókkal szinonim – modernizációs erők fenyegetik, pontosan az a felfogás, ami már jelen volt az elit körökben.

Van arról valami elképzelése, hogyan lehetett volna a legegyszerűbben megakadályozni a náci diktatúrát? A pártok, a rendfenntartó szervek vagy a média tehettek volna többet Hitler mozgalma ellen Németországban?

Igen, azt hiszem, tehettek volna. Már említettem, hogy a weimari köztársaságban sok bíró nem ismerte el az új államformát. Nem lett volna szabad megengedni, hogy megtartsák a pozíciójukat, mivel ezek a bírók az ellen az alkotmány ellen cselekedtek, amit meg kellett volna védeniük. Le kellett volna váltani őket. A weimari köztársaság és szociáldemokrata vezetőinek másik gyengesége a Freikorps felhasználása a kommunista felkelések leverésére. Ez végzetes csapást mért a németországi szociáldemokrata mozgalom egységére és erejére. (Bár az orosz forradalom hatása miatt nagyon ügyesnek kellett volna lenni, hogy megakadályozzák a kommunisták és szociáldemokraták összecsapását.)

A lényeg szerintem az, hogy nem védték eléggé határozottan a demokráciát. Rengeteg pillanat volt, ami megmutatta ezt. A legdrámaibb az volt, amikor Hitler 1933-ban hatalomra került, és a náci kormány szétverte az összes ellenzéki pártot. Ezek a pártok nem szerveztek tüntetéseket, nem tiltakoztak. Együttműködtek és feloszlatták magukat. Úgy gondolom, a demokráciába vetett hit és meggyőződés hiánya volt a nácik sikerének legfontosabb oka.









Adolf Hitler a müncheni sörpuccsra emlékező éves menetelésen 1935. november 9-én. A Führer mögött a helyettese, Rudolf Hess és az SS vezetője, Heinrich Himmler.


Fotó:
Photo12 via AFP

A Mein Kampfban Hitler újra és újra leleplezi a saját módszereit és taktikáit. Ezt hogyan úszhatta meg még azután is, hogy bevallotta, hogy néha hazudik is a követőinek?

Először is a Mein Kampf többnyire egyfajta oktatókönyvként íródott a náci párt 1925-ös újraszervezéséhez, elvégre Hitler akkor írta meg, amikor egy sikertelen puccs után bebörtönözték. Ő a Mein Kampfra sosem a tömegekhez eljutó szövegként tekintett, bizonyára tudta, hogy a könyv nem a leghatékonyabb módja a tömegek megszólításának, inkább preferálta a filmeket, plakátokat stb.

De még így is lenyűgöző, hogy Hitler láthatóan nem aggódik, amikor a Mein Kampfban különféle változatban leírja: a politikában a tények nem sokat számítanak, „mert a nagy tömeg nem bölcsekből áll”.

A politika lényege nem a tényszerűség vagy a tudomány. A politika vallásként működik, ezt ismétli Hitler újra és újra a Mein Kampfban. A politika arról szól, hogyan lehet hitet adni az embereknek. Hitler szerint az a liberális és szociáldemokrata pártok gyengéje, hogy túl racionálisak, nem tudják, hogyan kell hitet adni az embereknek. És ezért – érvel Hitler – a nemzetiszocializmusnak új vallásnak kell lennie, ami a jó és a rossz közötti kozmikus harcot hirdeti.

Hitler azt írja, hogy egy politikus simán hazudhat, és amíg a hazugságot újra és újra elismétli, a követői nem törődnek az objektivitással. Az foglalkoztatja őket, hogy valami nagyhoz tartozzanak és győzzenek. Ebből is látszik, hogy a háborús logika elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük Hitler (és a hívei) gondolkodását. A háborúban az emberek inkább a győzelemmel foglalkoznak, mint az igazmondással, a háborús propagandának nem tényszerűnek, hanem hatékonynak kell lennie.

Filozofikusabb megközelítésben Hitlert utilitaristaként kell felfogni: abban a biológiai valóságban, amiben élünk, az „igazság” mint koncepció az a gondolat, amelyik győz. Meg kell nyerned a csatát, aztán a világról alkotott elképzelésed automatikusan „igazsággá” válik. (A történelmet a győztesek írják.)

A Mein Kampfon kívül melyik a legfontosabb Hitlerről szóló könyv? A saját könyved mellett melyik könyvet ajánlanád az olvasóknak?

A leglenyűgözőbb könyv, amit Hitlerről olvastam, Sebastian Haffner Egy német története – Emlékeim (1914-1933) című műve, mert ez a könyv nemcsak egy politikai harcot tár fel, hanem egy személyeset is: az ellenség, amit Haffner megpróbál megérteni és legyőzni, nem egy önmagán kívüli gonosz, hanem ott van a világban, amiben felnőtt, sőt jelen van önmagában is. Úgy gondolom, ez a felismerés elengedhetetlen a demokrácia tekintélyelvűséggel és rasszizmussal szembeni erőteljes védelméhez.

A 444 MAKRO legújabb száma, az A tiltott könyv – a Mein Kampf és a nácizmus vonzereje automatikusan jár a „Belső Kör” minden tagjának, aki a profiloldalán megadta a címét, és ugyanott bejelölte, hogy kér nyomtatott kiadványt. Ha még nincs 444 tagságod, de december 5. vasárnap déli 12 óráig „Belső Kör” csomagot vásárolsz, akkor neked is automatikusan küldjük a könyvet. A könyv csomagban megrendelhető a 444 webshopjában is.

„Utólag talán az a legmegdöbbentőbb, hogy az embereket sokkolta, hogy Hitler valóban megtette, amit megígért”
Source:
Source 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here