„A Woodstock ’99 történetét nagyon könnyű lett volna vígjátéknak beállítani, kifigurázva a 90-es évek végét, az öltözködést, a zenéket. De a valóságban az egész hétvége sokkal inkább úgy játszódott le, mint egy horrorfilm”

– mondja Garret Price, a Woodstock ’99: Peace, Love and Rage rendezője, az HBO számára készített zenei dokusorozat első részének kezdetén.

Végül aztán darabolós horrornál is durvább lett ez a több mint száz perces dokumentumfilm, ami a totális káoszba, szartengerbe, erőszakba fulladt, illetve lángokba borult fesztivált mutatja be, ahol a Limp Bizkittel és a Kornnal próbálták eljátszani a Backstreet Boyst és Britney Spearst gyűlölő, Harcosok Klubja-generációba tartozó, dühös, fiatal fehér férfiaknak, hogy még mindig 1969 van.

Felhevült, erőszakos, illuminált tömeg

Valójában már az 1969-es Woodstock sem csak békéről, szeretetről, szexről, drogról és rockandrollról szólt. Rettenetesen alulszervezett buli volt, kaotikus, az ételárak miatt már akkor is lázadoztak, több standot felgyújtottak, kifosztottak, emberek haltak meg. A korabeli tudósítások elég rettenetes állapotokat írtak le, ennek ellenére az amerikai és globális popkulturális köztudatban a mai napig nagyon romaticizált emlékképek élnmek a 69-es fesztiválról. Köszönhetően egyébként elsősorban Michael Wadleigh 1970-ben bemutatott, világsikerű, azóta klasszikussá avatott, Oscar-díjas dokumentumfilmjének. A 99 Woodstock szervezőinek nem sikerült ez a kommunikációs bravúr: hiába próbálták utólag romantikus szósszal leöntetni az egészet, elkenni a felelősséget és másokra mutogatni.

John Scher, a fesztivál egyik szervezője még most, 2021-ben sem képes beismerni, hogy hibát hibára halmoztak a háromnapos, pokoli káoszba fulladt fesztiválon,

ehelyett ma is a helyszínről közvetítő MTV-t, illetve „pár hülyegyereket” és az áldozatokat hibáztatja.

Közel négyszázezer ember vett részt 1999 júliusában a Woodstock ’99-en, amit New York államban, Rome városának egy akkor már évek óta bezárt katonai repülőterén rendeztek meg, közel negyven fokos hőségben, az aszfalton, árnyékot adó fák vagy épületek nélkül. A két fő színpadot egymástól közel két kilométerre tették, az emberek a forró aszfalton gyalogoltak, egy üveg vizet 4 dollárért árultak, ugyanannyiért, mint a sört, ami a benne lévő alkohol miatt még jobban dehidratál, így az amúgyis elviselhetetlen hőségben egyre több ember kapott hőgutát.

„Igen, viszonylag drága volt a víz, de ha elmész egy fesztiválra, viszel magaddal pénzt. Ez nem a szegények fesztiválja volt” – mondja a filmben az egyik szervező, hozzátéve, hogy szerintük „elégséges helyen hozzá lehetett jutni az ivóvízhez”, „nem kellett fizetned a vízért, ha nem akartál”. De a több százezres tömeg nem akart és nem is tudott órákig sorba állni a vízért, ezért több helyen kiszúrták a csöveket, így a víz és annak következtében a sár mindent elárasztott, a helyzetet pedig tetézte, hogy a mobilvécék már az első nap megteltek és szivárogni kezdtek, vagyis az emberek péntek estére már nem szimplán sárban, hanem a saját ürülékükben dagonyáztak.





Fotó:
Woodstock 99: Peace, Love and Rage/HBO

A Woodstock ’99 közönsége javarészt fiatal, fehér férfiakból állt, akik órákig tartó koncerteket ugráltak végig a több százezres tömegben a hegyekben álló szemét, húgy és szar közepén. „Ha van egy feltüzelt, illuminált, áthevült közönséged, és eléjük raksz egy együttest, akik segítik kiadni ezt az energiát, mit gondolsz, mi lesz?” – teszi fel a kérdést a filmben 22 évvel a fesztivál után az egyik résztvevő, a válasz pedig röviden annyi, hogy miután a hőség továbbra is elviselhetetlen volt, az emberek egyre dühösebbek és agresszívabbak lettek, a biztonságiak egy része pedig vagy felmondott vagy lelépett, a fesztivál a harmadik és egyben utolsó nap végére elszabadult a pokol: fosztogatás, gyújtogatás, bankautomaták szétszedése, verekedések, nemi erőszak.

Férfiközpontú hangulat

„Kétségtelen, hogy történt pár incidens, de ha visszanézzük a rendőrségi jegyzőkönyveket, szó sincs száz esetről, de még csak ötvenről sem. Tíz esetről beszélünk. Valóban kritikus vagyok a több száz, meztelenül flangáló nővel szemben, akik elvárták, hogy ne érjenek hozzájuk. És elítélem azokat, akik hozzájuk értek. De a nőket, akik meztelenül rohangáltak, részben őket is terheli a felelősség”

– az incidens szó ebben az esetben szexuális zaklatást és erőszakot jelent, ezek a mondatok pedig a szervező John Scher száját hagyták el, most, 22 évvel a fesztivál után, ahol sokakat megerőszakoltak, akaratuk ellenére letaperoltak, zaklattak. Mindeközben a színpadon olyanok hangzottak el, például Kid Rock szájából, hogy „Monica Lewinsky egy mocskos ribanc, és Bill Clinton egy istenverte strici”.

A filmben megszólaló Maureen Callahan, aki most a New York Post újságírója, és aki akkoriban a Spinnek írt a fesztiválról, azt mondta, egy lány mesélte neki, hogy „a tömegben találta magát, fiatal srácokkal körülvéve, három kéz fogta le minden végtagját, az ujjaikkal beléhatoltak, az egyik pedig azt kiáltotta, »tépjétek szét!«. Amikor az egésznek végeszakadt, sikerült elmenekülnie, eszébe sem jutott panaszt tenni valakinél. Azt hiszem, ez lehetett az általános hangulat, tekintve az eluralkodó anarchiát, hogy »mi értelme lenne?«”

Callahan szerint nagyon „férfiközpontú hangulat” uralkodott a fesztiválon, mintha azt gondolták volna, „bármit megtehetek és bármit megszerezhetek Woodstockban”, ezt pedig megerősítik azok a jelenetek is, amikor a résztvevől olyanokat kiabálnak a kamerába, hogy „a társadalom törvényei itt nem érvényesek”.

A háromnapos fesztivál alatt 44 embert vettek őrizetbe, a nyolc, jelentett szexuális visszaélésből négy nemi erőszak volt, de a becslések szerint valójában több száz eset történt a hétvége alatt.

Végtelenül dühösek és frusztráltak

Bár a Woodstock ’99 egy zenei dokusorozat első része, magáról a zenéről kevés szó esik benne. Viszont tökéletesen bemutatja az ezredforduló körül kialakult korszakot, amikor a pop mellett megjelent egy fura, rapbe hajló rockzene, vagyis a nu metal, ami a filmben megszólalók szerint irdatlan mennyiségű agresszivitást és gyűlöletet sűrített magába, „a popkultúrában a fehér fiatal fiúkból pedig áradt egy sötét energia, amit a szórakoztatóipar egyszerre állandósított és elégített ki”. Ebbe a trendbe illeszthető pokulturális termék volt például a Harcosok klubja, de akár az Amerikai pite is. Mindenhol a fehér férfiak győzedelmeskedtek, a nőknek csupán annyi volt a feladatuk, hogy legyenek szépek és szexik, mutassanak jól a Maximban vagy az FHM-ben.

Steven Hyden zenei újságíró szerint ezt a szemléletet vette át a Woodstock ’99 is, ahol „nem csupán szemet hunytak a nők kizsákmányolása felett, de egyenesen részévé tették az üzleti tervnek, azt a látszatot keltve, hogy a nők kizsákmányolása, használása és bántalmazása rendben van”.

A film leginkább azt fejtegeti, milyen kulturális vagy társadalmi problémák vezettek odáig, hogy huszonéves fiatalok tömegei érezzék magukat végtelenül dühösnek és frusztráltnak, amikor az Egyesült Államokban alacsony volt a munkanélküliség és magas az életszínvonal. A zenét csak annyiban húzza be a történetbe, hogy felteszi a kérdést, hogyan váltotta ki vagy erősítette fel a dühöt és az agressziót a fesztiválon is fellépő zenekarok többsége: ennyire frusztrálta őket az új popgeneráció megjelenése, akik „elvették tőlük az MTV-t”?

„Őszintén megdöbbent, hogy hogyan jutottunk el Kurt Cobain progresszív és felvilágosult eszméitől és Michael Stipe-tól a nőgyűlöletig és a homofóbiáig, a nemi erőszak kultúrájáig, amit Woodstock ’99-ben láttunk” – ezt már Moby mondta, aki szintén fellépett a fesztiválon, és úgy fogalmazott, már akkor érezte, hogy „valami nem stimmel”, amikor megérkezett és leszállt a buszról. „Mindenki dühös volt, mindenkinek melege volt és mindenki panaszkodott, pedig csak hat órája nyitottak meg.”





Fotó:
Woodstock 99: Peace, Love and Rage/HBO

Két nappal később gyakorlatilag az egész fesztivál lángolt, tízezrek gyújtogattak és törtek szét mindent, amit értek, puszta kézzel szedtek szét bankautomatákat és dobálóztak mirelit perecekkel a lángoló sátrak és állványok alatt.

Maureen Callahan szerint „a kérdés nem az, hogy mi miért történt, hanem, hogy miért ne történt volna?”, Steve Hyden pedig úgy fogalmazott, az alapvető gond az volt, hogy Woodstock – és már az eredeti, 1969-es fesztivál is – „arról szólt, hogy kivonod magad a társadalomból, hogy egy olyan életet élj, amit képtelenség fenntartani”.

(Nagy kép: Woodstock ’99: Peace, Love and Rage/HBO)

Woodstock '99: dühös, fiatal, fehér férfiak fesztiválja, ami káoszba, szartengerbe és erőszakba fulladt
Source:
Source 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here